Drégelypalánk történelmének elfeledett fejezetei
Érdekességek, különös események, amelyek Drégelypalánkon történtek (Kronológiai sorrendben)
1. Drégely vára megmenekülhetett volna a töröktől (1552.)
A drégelyi ostrommal kapcsolatosan kevéssé ismert, hogy a felvidéki hadak osztrák származású parancsnoka, Erasmus von Teufel a közelben tanyázott és akár Szondiék segítségére is siethetett volna. A Drégelytől körülbelül 40 kilométerre található Léván gyülekezett a felmentő sereg.
Mivel igen lassan gyűlt össze Teuffel hada, ezért a parancsnok embereket küldött, hogy a Drégelyhez közeli magaslatokon jelzőtüzeket gyújtsanak, ezzel akarta tartani a vár védőiben a lelket, mintegy megvezetve őket, hogy tartsanak ki, mert érkezik a felmentés. Talán Szondiék mártírhalála is elkerülhető lett volna, ha Teuffel a segítségükre siet és hátba támadja a törököt.
Bár a főkapitány tisztában volt vele, hogyha Drégely elesik, akkor azzal megnyílik az út a felvidéki bányavárosok felé, – ráadásul úgy, hogy az olasz, Pallavicini Sforza, valamint Győrből Ehrenreich (Honorius) Khunigsberg várkapitányok is jelezték, hogy csapataikkal csatlakoznának hozzá, így ebben az esetben elég erősek lettek volna a török megverésére – mégsem vállalta a küzdelmet és a közelből karba tett kézzel nézte végig Drégely várának elestét.
2. A drégelypalánki németek és a német paraszt-hadnagy (1735., 1849.)
Mivel a 16. század végén Drégely és Palánk jelentősen elnéptelenedett ide nagy számban települtek be törökök, majd a település 1593-as felszabadítása után sokan visszatelepültek, azonban a török kiűzése után az 1700-as években a Habsburgok telepítettek be ide nagy számban németeket.
Hőke Lajos örökíti meg a Drégeli Emléklapok oldalain, hogy 1735 táján újabb német családdal gyarapodik a falu. Azt is megtudjuk tőle, hogy a németek a drégelyi bírótól függetlenek, a vezetőjük egy saját maguk által választott hadnagy. A hadnagyi tisztség, mint Hőke írja a régi török időkből megmaradt katonai szerkezet emléke a faluban.
A Hőke által csak paraszt-hadnagynak nevezett német vezető háza előtt egy oszlopon, mintegy rangjának megjelöléseként, egy fából faragott katonabáb állott, amit a helyi lakosok 1849-ben félelemből, az osztrák hadsereg közeledtének hírére, felégettek.
Az egykori németek leszármazottai ma is a faluban élnek. Nem csak a mai, egyes feltűnően szőke családok rendelkezhetnek német felmenőkkel, de a palóc szavak közé keveredett megannyi német szó is erről tesz tanúbizonyságot. Ilyen drégelypalánki német gyökerű tájszavak többek között például: auf! (aufstehen; Kelj fel!), fájront (der Feierabend; munkaidő vége, munka utáni szabadidő), feszt (fest, folyamatosan, állandóan, szüntelenül) firhang (der Vorhang; függöny), früstök, früstököl (das Frühstück, frühstücken; reggeli, reggelizik vagy tízóraizik), iberokk (der Überrock; köpeny, hosszú férfikabát), platnyi (die Platte; a tűzhely teteje); ródli, ródlizik (der Rodel, rodeln; szánkó, szánkózik), rúra (die Röhre; sütő), slajm (Schleim, nyálka, ragacsos váladék, hurut), slófendál (schlafenden; helyi jelentése: szomszédol (németül: pihenni, aludni)), stumpadli (Stumpf (harisnya), Strumpfband (harisnyakötő); harisnya rögzítésére szolgáló gumipánt).
3. A Szentháromság-szoborcsoportot az 1762-es pestisjárvány emlékére emelték. (1762. november 8.)
Az 1700-as években pestis több hullámban is pusztított Magyarországon, ez az időszak sok áldozatot követelt, a lakosság egyrészét felemésztve. Hont vármegyébe, így Drégelypalánkra is, a járvány később, az 1750-60-as években érkezett. A Szentháromság szobrot a túlélők állíttatták, megemlékezve az elhunytakról, a Jóisten védelmé, reményt és gyógyulást remélve.
Az 1762-ben épített Szentháromság szoborcsoport Drégelypalánk szakrális emlékei közül az egyik legértékesebb. A barokk alkotás színezett kőből készült, négy sarkán a négy evangelistával. Kerítése kovácsoltvas modern kőlábazaton, a négy pillér közé helyezve. Középen, a magas talapzatán fent a Szentháromság látható, előttük térdel Szűz Mária. A talapzati párkányon Szent József Jézussal, Szent Sebestyén, Szent Rókus és Nepomuki Szent János látható. A talapzaton elől Szent Flórián dombormű látható.
A szoborcsoporton latin nyelvű felirat olvasható: HOC OPUS TRIADIS CURA SUNT INCOLAE POSS. NIS PALANK FIERI AO, 1762 DIE 8. NOVEMBRIS., ami magyarul annyit tesz: „Ez a Szentháromság-emlékmű Palánk népének buzgóságából emeltetett.”
4. A pozsonyi németek színdarabot készítettek Szondi Györgyről (1783.)
Pozsonyi németek 1783-ban „Georg Szondi. Ein Trauerspiel.” címmel könyvet és színdarabot is írtak Drégelyvár 1552-es ostromának történetéről. A címe magyarul „Szondi György, egy szomorújáték”. Sajnos az első szomorújáték Szondi Györgyről nem magyar, hanem német nyelven íródott. A darabról hírt adott az 1885-ben megjelent Drégeli Emléklap, valamint több 19. századi újság is. Az emlékalbumban Pongrácz Lajos azt írja róla, hogy „A ritka könyv egyik példányát volt szerencsénk látni Knauz Nándor esztergomi kanonok s tudós történet-buvárunknál”.
A drégelyi várkapitány színpadi darabjáról az első magyar nyelvű hírlap is megemlékezik, a Ráth Mátyás indította Magyar Hírmondó negyedik évfolyamában, a mű megjelenését követő évben, 1784-ben olvashatunk róla. A lap korabeli nyelvezetben ezt írja az előadásról:
„Az idevaló pozsonyi németkomédiások, most legközelebb múlt pénteken, némely érdemes, igaz magyar hazafiaknak kívánságára, játszottak tiszta magyar köntösben, egy régi magyar vitézről való szomorú játékot, amelyet neveznek: Szondi, Magyarország drégelyi várában. Ezen szomorújátékot szerzett, a múlt esztendőben egy Gross nevű bazini hazafi és Eszterházy herczegnek ajánlotta, a kinek is ez annyira megtetszett, hogy eszterházi híres szépségű várában múlt őszi mulatságai között, némely, ott mulatozó idegen országi fejedelmek jelenlétében, mindazok külön helybenhagyásával, egy néhányszor játszatta.
Gross volt tehát az első németjátékszerző, a ki a magyar vitézek közül játékának anyagát legelsőbben választotta és Szondiaz első magyar vitéz, aki a németnéző játékhelyen legelsőbben megjelent. Ezen első zsengéje a magyar vitéznek nagy szíve és dicsőséges halála szomorú lerajzolásának, annyival jobban esik szívünknek, hogy ez nem a poéta játszadozó elméje képzelődésének találmánya, hanem hazánk legvalóságosabb nagy történetei közül vétetett; bizonyos az, hogy ezt egy igaz magyar hazafi se nézhette avagy nem olvashatta oly belső megilletődés nélkül, hogy egyszersmind ezen halhatatlan magyar hadi vezér Szondinak nagy szívet és vitéz cselekedeteit ne csodálja és őt azon rendkívül való állhatatosságáért, bátorságáért és a dicsőséges halálra való maga elszánásáért, ne szeresse és az égig ne magasztalja, a melylyel ő magát hazájának föláldozván, sok kedves barátainak és több nagy embereknek, a kik I. Ferdinánd király alatt, 1550 táján, a szüntelen való török háborúkban, maguknak halhatatlan hírt szerzettek, halálukat a törökökön megbosszultatta.
Ezen első szerencsés próba, hihető, több idegen országi játékszerzőket is fog indítani, hogy munkájuknak anyagát hazánk nagy történetéből, amelylyel majd minden országok fölött bővelkedik, vegyék, de várjon mi nekünk mikor lesznek magyar játékaink és nézőhelyeink? Ha megtekintjük azokat a nemzeteket, akik kipallérozott nyelvükkel dicsekedhetnek, ezt legjobban a komédiáknak köszönhetik; nem is élünk most oly világban, amelyben öreg atyáink megrögzött előre való ítéleteik (praejudicium) szerint a komédiákat a vétkek közé számlálták, amelyek sőt inkább, azóta, amióta a hansvurstok a játék nézőhelyeken meg nem jelennek, bennünket a vétkektől való irtódzás, a virtusnak pedig követésére eleven példákkal tanítanak; csak játék nézőhelyeink és játszó személyeink volnának, akadnának még oly furcsa elméjű tudós hazafiak, akik a franczia és németjátékoknál alább való játékokat nem szereznének, a mely által lassan-lassan haldokló nyelvünket a temető sírjának széléről visszahúzhatnánk és kevés idő alatt a franczia, németnyelv dicsőségével vetekedhetnék.” (Hír forrása: Magyar Szemle, 1903 (15. évfolyam, 1-52. szám)1903-03-01 / 9. szám)
5. Mamutcsontok és ősmaradványok a Börzsönyben (1793., 1813.)
A Honti-szakadék a Börzsöny legvadabb szurdoka, amely az 1793-ban jött létre, egy völgyfő leszakadásával. A szakadás során feltárult rétegek rendkívül gazdag pleisztocén korabeli ősállat maradványokat rejtenek. A történeti források szerint 1813 tavaszán egy egész mamutcsontvázat mosott ki a földből a nagy esőzés. Az már csak a Természetjárás című folyóirat 1956-os (2. évfolyam, 2. szám) számából derül ki, hogy a mamutbikák megtalált 80-100 kilós, felfelé csavarodó agyarai valahol múzeumok tárolóiban porosodnak.
A 10-15 méter mély szakadék a Duna-Ipoly Nemzeti Park része, geológiailag rendkívül értékes. A szakadás (ahogyan a helyiek hívják) több millió éve őrzi a földtörténeti korok emlékeit, tengeri állatmaradványokat. egysejtűeket, rákokat, csigákat, kagylókat, korallmaradványokat és megkövesedett cápafogakat. Na meg ugye, mamutokat.
A Honti-szakadék Nógrád Vármegye Önkormányzata Közgyűlésének döntése alapján megkapta a „Nógrádikum” díjat, nem véletlen ez, hiszen nem csak földtani szempontból kiemelt jelentőségű, hanem az észak-börzsönyi táj egyik legizgalmasabb természeti látványossága is.
A szakadék Hont község közelében található, egy közepes nehézségű útvonalon keresztül juthatunk el ide. A látogatók színes táblákon keresztül ismerhetik meg az egykor itt élő állatokat és növényeket, illetve padokon és asztalokon pihenhetik ki a túra fáradalmait. Fel kell hívni a figyelmet, hogy a meredek falú szurdokvölgy bár látogatható, azonban az itt található leleteket nem szabad hazavinni, ugyanis azok védettek.
6. Az 1552-es ostrom idejéből két ágyút is megtaláltak, amik a Magyar Nemzeti Múzeumba lettek elszállítva. (1852.)
„Drégely határában szántás alkalmával két XVI. századbelli szakállast találtak, melyet Jets Mátyás pesti polgár 1860-ban a M. N. Múzeumnak ajándékozott. (Rég. N. 59/1860. Lelt. 75, 76.)” – adja hírül 1910-ben Nagy Géza, a Hadtörténeti ereklyék a Magyar Nemzeti Múzeumban című írásában (Hadtörténelmi Közlemények 1910. évfolyam (11. kötet. Budapest, 1910)). A szakállas ágyúk a szerző szerint minden kétséget kizáróan Drégely 1552. évi ostromának idejéből származnak.
Bár Hőke Lajos, Hont vármegyei levéltárnok 1885-ben a Drégeli Emléklap című kiadványban azt írja, hogy az ágyuk eladásra kerültek egy pesti harangöntőnek, amiket egy pesti református templom harangjainként alkottak újjá. Hőke azt is tudni véli, hogy a török ágyúk egykor a navarini tengeri csatában is harcoltak, és ottani elsüllyedt ágyúk voltak, amiket, mint megjegyzi „jelenleg a vallás czéljaira használnak”. Hogy az információit mire alapozza, azt nem tudjuk, valamint azt sem, hogy hogyan kerülhettek innen Drégelypalánkra az ágyúk.
Nagy Géza az 1888. évi Hadtörténeti Közlönyben Majláth B. leírása alapján valósabb képet és pontosabb helyzetjelentést ad a két szakállasról: „A 87 cm hosszú, 5—8 cm vastag, de nem kerek, hanem nyolczoldalú csövet Majláth B. írta le. A másik nagyobb, szintén nyolcz oldalú, a nyílásnál peremmel ellátva, szakálla kétszeres töréssel lépcsőzetesen keskenyedő négyszög. Hossza 93-5 cm, alján 8, nyílásánál 5’5 cm átmérőjű, a cső nyílása 2*5 cm. Ki van állítva a folyosó XXI. szekrényében. (Majláth B. Hadtört. Közi. I. k. 1888. 190. 1.)”. Valószínűbb tehát, hogy a két ágyú valahol a Nemzeti Múzeumban ma is fellelhető.
7. Aranykincsek az Aranydomb-hegyen (1850-1860-as évek)
Az 1850-60-as években kincset talált itt egy Suták nevű gazda – adja hírül az Új Barázda folyóirat 1924. augusztus 27-én: „Kincset talált ugyan talán 60—70 éve itt a közelben egy Suták nevű gazdaember, de nem a vár körül, hanem egy másik dombon. Szántás közben rengeteg aranyra bukkant. A Suták familia lett azután a környék leggazdagabb családja. A kincs megtalálója hálából keresztet állított fel a földjén, az aranyak helyén. Ma itt, a kereszt mellett vezet el az országút.” Ezért is nevezik a hegyet Aranydombnak.
8. Drégelyvár ostroma 1874-ben
Az 1885-ben kiadott Szondi Emlékalbum még úgy adott hírt az eseményről, hogy Drégelyvár utolsó ostroma 1874-ben zajlott, azóta ez már megváltozott, de mindenesetre érdemes megemlékezni erről az eseményről. 1874. június 23-án az ipolysági 62. honvéd-zászlóalj tisztjei harcászati gyakorlat keretében eljátszották Drégely ostromát, összekötve egy nyári mulatsággal, úgynevezett juniálissal is.
A Drégeli Emléklap tudósítása szerint az Ipolyságon székelő zászlóalj színi előadás keretében sajátos módon játszotta el az ostromot, nézőik többnyire helyi nők voltak, akik már kora reggel elfoglalták a helyüket az omladozó várfalakon. A támadás során egy szakasz honvéd folytonos puskatűzzel fogadta a völgyből felfelé törő három szakaszból álló ellenséget.
A vár leomlott réseihez tartó ellenség párszor visszavonulót fújt, de egy egyre ritkuló csapat mégis elérte a várat. A védők mellett a várbeli nők is fegyvert fogtak, akik a beszámoló szerint „inkább szemeik tüzével, mint fegyvereik” által sebesítették meg a támadókat. A várat ostromlók végül bejutottak a várba, így a várat védett tiszteknek le kellett állítania a színi ostromot, nehogy baleset történjen, és két lépésről egymást főbe ne lőjék a tisztek. Így ért véget a színi előadás.
Mire a honvédcsapat leért a völgybe már rotyogtak a bográcsok, párologtak a katlanok. A vendégek tiszteletére székeket és asztalokat állítottak és a sági banda húzta a talpalávalót. A kedélyes tiszteken kívül több Hont vármegyei híres asszony is részt vett a mulatságon, mint Pongrácz dandárokné, Nagy századosné, Axmann százados leányai, Juhász főhadnagyné, Silberberg főorvosné – adja hírül Pongrácz Lajos vármegyei főjegyző.
Az ebéd után a közlegénység táncra perdült, este pedig a honvédcsapat elkísérve az úri hölgyek kocsijait, zene mellett vonult be Ipolyságra, sokáig kedves emlékként mesélve ezt a napot.
9. Óriáspad és óriáslábnyomok Drégely várától nem messze (1884.)
Található a várhegytől félórányi járásra az egyik hegyoldalon egy természetes nevezetesség is, melyet érdemes meglátogatni, ennek a neve az úgynevezett óriáspad, mely úgy néz ki, mintha az óriás ember ült volna rajta, ülepének helye és a „pad” előtti körülbelül 40 centiméteres nagyságú két lábának a kőbe nyomott helye is felismerhető. A népi hiedelem úgy tartja, hogy az itteni hegyek között valamikor óriások tanyáztak.
A 19. században az egyik közbirtokos gondolt egyet és a helyéről ki akarta vetetni a sziklatáblát, és mint természeti ritkaságot a Nemzeti Múzeumnak el akarta küldeni, azonban a többiek ezt nem engedték, úgy ítélték meg, hogy jobb, ha a nevezetesség a helyén marad.
A legendárium szerint azonban van itt a közelben két másik „óriáslépés” is, azt beszélik, hogy Honti-szakadékban és az Ipolyság határában, az úgynevezett oldali szőlőhegyen van egy-egy óriás lábnyom.
Az erről szóló szóbeszéd szerint (ami már egy 1256. évi tatárjárási okmányában is felmerült) egy /által eltulajdonította a „hipp-hopp bocskort”, amellyel ott termett, ahol csak akart, – verseny-ugrásra hívta ki a drégeli óriást. A történet szerint az óriás azonban meg lett bűvölve, mert ugrás közben egyik lába a Honti-szakadékba, másik pedig az ipolysági oldalárokba süllyedt, így keletkeztek az óriás-lábnyomok. (Forrás: Hőke Lajos, Nemzet, 1884. július (3. évfolyam, 663. szám), 1884-07-06)
10. A Varga-tó „megkövült vércseppjei” (1885.)
A drégelyi várhegy oldalán korábban arra lettek figyelmesek, hogy egy körülbelül 5 ölnyi területen vörös gránátköveket mos ki az eső, – melyek bár csiszolhatóak, de nagy keménységük miatt nem fúrhatóak, – a 19. század végi romantikus költői képzelet el is nevezte az itt elesett hősök megkövült vércseppjeinek ezeket a köveket.
A Varga-tó fölötti dombos részből mossa ki az eső ezeket a köveket és a hegy alatt csörgedező kis patakba mossa őket. Csendes esőzések után egészen sok követ találni itt, de nagy záporok a Varga-tói patakot felduzzasztva egészen messzire is elviszik ezeket a gránátokat.
A Drégeli Emléklapok oldalain Gyürky Antal írt egy értekezést Drégely másik nevezetességéről, ami nem a drégelyi vár, hanem a drégelyi nemes gránát. A szerzőtől az alábbiakat tudjuk meg erről az értékes kőzetről: A gránát (régi tudományos neve: mésztim-szilikat) előfordul magában is de többnyire más kőzetek törmelékeiben (pl. csillámpala, gneisz, syerút, cloritpala és gránit). Van nemes és egyszerű mészvasgranát. A nemes gránátok közül azt, mely barna vörös, szép fényű és átlátszó almadinnak, a másik fajtát, mely ugyan ilyen szinű, de nem oly világos és többnyire kopott szemekben fordul elő pyropnak nevezik. Ilyen a drégelyi gránát is. Nemes gránát található Piemontban, Tirolban és Csehországban; halvány zöld Szibériában. Hazánkban: Dobsinán, Libetbányán, Oraviczán, Rézbányán, Visegrádon, Oláhpatakán és Drégelyen találni csak ilyet. A válogatott nagyobb szemeket átfúrják s mint nyakéket használják, de használják különféle ékszerekbe foglalva, a kisebb szemeket pedig a gyógyszertárakban tárának, vagy porrá törve csiszolónak (schmiggel) használják. (Forrás: Drégel nevezetessége című írás, Drégeli Emléklap 32. oldal)
11. Drégelyvár 1937-es ostroma
A Magyar Cserkész Szövetség 1937-ben felelevenítette Drégelyvár 1552-es ostromát. A vár támadását két cserkészcsapat játszotta el, egy 42 fős magyar végvári vitézeket játszó és egy 105 fős törököket imitáló cserkészcsapat, akik a közeli Nógrád várából indultak meg az ostromra.
A történet szerint Nógrád várában táborozik egy nagyobb török sereg, a nógrádi várban a falak között verve tábort. A nyugalmat a budai pasa hirtelen megjelent követe zavarja meg, aki Ali basának az érkezését jelenti, és kiadja a parancsot Drégely várának elfoglalására. A nógrádi törökök egy tábortűz mellett fogadják a küldöttet és nagy lesz az örömük a hír hallatán. El is indul 10 török Szondi Györgyhöz a hadüzenettel.
Szondiék már készülnek a támadásra és a vár megerősítésén fáradoznak: földsáncot építenek, és lombbal és gallyakkal tatarozzák az erősséget. A magyar csapat is éppen a tábortűz körül ül, amikor megérkeznek az oszmán követek. A törökök távozása után a védők fogadalmat tettek, hogy a zászlójukat hűen megvédik és a várat soha fel nem adják. Szondi ki is küldi portyázó kémjeit, hogy derítsék fel a török sereg erejét.
Sajnos az eljátszott ostrom további kimeneteléről nem maradt fenn beszámoló, a Magyar Nemzet csak eddig tudósít az eseményről (Magyar Nemzet, 1957. december (13. évfolyam, 82. szám)).
12. Ezüsteső Drégelypalánkon (1937.)
A Kassai Újság adja hírül 1937-ben, hogy ezüsteső hullott a drégelypalánki országúton, amikor is egy Csehszlovákia felől érkező autóból ezüstpénzek hullottak szét az országúton. Az autóban ugyanis huszonhét kilogramm ezüstpénz volt egy bőröndbe zárva, de a nehéz súly annyira feszítette a koffer falát, hogy az a táskát szétfeszítette és a pénz kihullott a kocsiból. A drégelypalánkiak meglátták, hogy az autóból egy, két és ötpengősök potyognak, ezért utánaszaladtak és összeszedték a pénzeket. Állítólag az autó vezetője már túl későn eszmélt, a helyiek szétszéledtek és bottal üthette a nyomukat.
Az esetről a csehszlovák határmenti vámközegek is tudomást szereztek és nyomozni is kezdtek az ügyben. A nyomozók kiderítették, hogy az autó egy bizonyos Perhács nevezetű ipolysági bankigazgató járműve volt, aki abban az időpontban pont az országúton tartózkodott Drégelypalánknál, a magyar ezüstpénzeket tehát ő veszítette el. A bankigazgatót, amikor visszatért volna Csehszlovákiába felelősségre is vonták ezüstpénz csempészésért. Perhács nem is tagadta tettét, bevallotta, hogy néhány száz magyar pengőt magával vitt, amiért a helyi pénzügyi hatóságok 24 ezer korona jövedéki bírsággal sújtották őt. (Hír forrása: Kassai Újság 1937. november 13-ai, 259. szám)
13. Drégelypalánkon egykor híres bor termett (1957.)
Mi az, amire Drégely várán kívül még büszkék a drégelypalánkiak? – teszi fel a kérdést az 1885-ben kiadott „Drégeli Emléklapok” című kiadványban Gyürky Antal. A szerző meg is válaszolja a kérdést: „az aranygomb nevű szőlőhegyük, melynek arany nedvét, hajdan arany kupákból itták őseink.”. Drégely dombjai régen szőlőültetvényekkel voltak tele, a hegy megnevezéséről több legenda is szól, egyesek a nevét Szondi György itt megtalált arany gombjához kötik, vagy egykor itt talált arany kincsekhez. De a név eredetére logikus magyarázat lehet az is, hogy az arany jelen esetben a fehér szőlők aranyló borára utal.
Egykor „ezen a vidéken messze földön híres bort készítettek”, tudjuk meg Antalffy Gyula 1957-ben megjelent Börzsöny (Magyar tájak) című könyvéből, valamint azt is, hogy három kiemelkedő palóc községe van a Börzsönynek: Drégelypalánk, Kemence és Diósjenő.
A könyv megjelenéséről a Magyar Nemzet is beszámolt, a cikk irója sérelmezi, hogy az egykori szőlőtermő vidék helyén 1957-ben már csak gyenge minőségű, savanyú bort préseltek a helyiek. A szerző javasolja, hogy rekonstrukcióval érdemes lenne helyreállítani ezt a borvidéket, mert azzal is gazdagodna az ország. (Forrás: Magyar Nemzet, 1957. december (13. évfolyam, 82. szám))
Írta: Bálint József