Kamarás József: Drégelyvár és környéke kutatásának újabb történetéből
A magyarországi történelmi alagútrendszerek feltárásával évszázadok óta keveset foglalkoztunk. De így vagyunk a helynevek eredetének felkutatásával is. A térképen számos olyan helység, patak , tó, nevét találjuk, melyekről mondák is keringenek, mégis nagyon keveset tudunk róluk. Én is csak 1980 őszén kaptam belső ösztönzést arra, hogy intenzíven foglalkozzam Észak-Börzsöny értékeinek felkutatásával.
Egy kirándulás alkalmával ugyanis Drégely várából észak-nyugati irányban haladva, szakadékos-vízmosásos terepen át eljutottam Babat puszta érintésével a kútbereki vadászházhoz. A térképen észrevettem, hogy északi irányban, a Babat hegy nyugati oldalán a Kutyikának jelzett domb tövében Csitár megnevezéssel, (amit ma Tsitárnak hívnak) kápolna van. Arra indulva a kápolna felől énekszó hangzott. Odaérve megtudtam, hogy zarándokok vannak ott. Tőlük hallottam, hogy Mária-napokon már évek óta rendszeresen odajárnak. Elmondták azt is, hogy a Kutyika “kutacskát” jelent. A kápolnakertben három forrás van, melynek bő vize csőrendszerben van összegyűjtve, és nagyon tiszta, finom. A zarándokok azt mondták, hogy a forrásvíznek csodaereje van, azért viszik olyan sokan haza, mert szembajokra, gyomor- és idegbajokra kitűnő gyógyvíz. A kápolnában az oltár felett Magyarok Nagyasszonyának fából faragott szobra áll. Elmondották, hogy évszázadokkal ezelőtt egy vakságából itt meggyógyult fiatalember hálából faragta ki a szobrot Szűz Mária tiszteletére, mert benne bízva mosogatta édesapja a vak szemet addig, amíg egyszer csak a fiú látni kezdett.
Egy kis lourdes-i barlang is van a kertben, teleaggatva hálatáblákkal, melyeket a zarándokok hoztak oda. Hazajövet elgondolkodtam a látottakon, és mindezt elmeséltem Németh József nyugalmazott, – Balassagyarmaton lakó – egykori ipolyvecei plébánosnak is. Tőle aztán azt a felvilágosítást kaptam, hogyha érdekel, menjek el Ipolyvecére, ott lakik Kaposi Ferenc elismert népi író, költő és gazdálkodó, aki Veres Péter környezetéhez tartozott, tőle ez ügyben részletes tájékoztatást kaphatok.
 |
 |
Kaposi Ferenc mindenben megerősítette a zarándokok elbeszélését. Több nevet is említett, akik a Kutyikánál gyógyultak meg. Elmondotta hogy magyar lakta csehszlovákiai területekről nagyon sokan jártak a kegyhelyhez, melynek története a századok ködébe nyúlik vissza. Az egyik Mária-napon ismét elmentem a Kutyikához, és akkor az egyik zarándok mutatott nekem a Babat hegy oldalában, – mely a Kutyikától mindössze 100m távolságban van – egy rókalyukszerű nyílás, és azt mondotta, ha ezt a lyukat valaki kiásná, csodás dolgokra bukkanna. A fentieket itthon elbeszéltem a Honismereti Körben és mondtam: nekem nagy kedvem lenne meggyőződni, mi lehet a rókalyuk rejtélye. A Honismereti Kör érdekesnek találta az elbeszélésemet, és felhatalmazást adott arra, hogy próbáljam megfejteni a titkot.
Itt kezdődött el szerepem a kutatásnál. Tanácsot kértem terveimmel kapcsolatban vőmtől, Zombori Béla budapesti gimnáziumi tanártól, aki unokámmal, Andrással együtt barlangász is.
Egy vasárnap reggel Dr. Leél Őssy Sándorral a földrajztudományok kandidátusával, valamint Szabolcs nevű geológus fiával megjelentek lakásomban és szerszámokkal felszerelve kimentünk a Babat hegyi “rókalyukhoz”. Nekivetkőztünk és bár csípős őszi reggel volt, körülbelül két köbméter földet kitermeltünk. Nemsokára a föld beomlott, és egy pinceszerű nyílást vettünk észre. Zombori Béla bebújt a nyíláson, utána Leél Őssy Szabolcs geológus, majd apja a kandidátus is lemerészkedett. Engem a ruhák, műszerek stb. őrzésére kint hagytak. Számomra kínos percek következtek. Érthető, hisz 50 perc is eltelt már, és semmi jel sem mutatta, hogy visszatérnek. Végre több mint egy óra múlva hullafáradtan kimásztak a nyíláson vendégeim. Elmondották, hogy csodálatos alagútrendszerre bukkantak, melynek több elágazása van. Rövid pihenés után fényképezőgépekkel és egyéb műszerekkel felszerelve a két fiatal újból visszamászott és félórás távollét után azzal a hírrel jöttek elő, hogy a műszerek azt mutatják, az alagút jobboldali szárnya Drégelyvár irányába halad. Míg a fiatalok pihentek, addig én Leél Őssy Sándorral bejártam a Babat hegy tetejét és a vár irányába haladva barátom alaposan vizsgálódott. Majd tőlem elköszönve, jegyzeteket készítve elindult a vár irányába, én pedig visszatértem a fiatalokhoz. Ők fáradságot nem kímélve kibővítették a nyílás bejáratát, sok törmeléket (slirt = agyag és mészkeverék) kidobtak. A geológus közölte, érdemes a kutatással foglalkozni. Közben visszaérkezett a kandidátus is, aki előadta, neki az az érzése, hogy az alagút a várhoz vezet. Kértem, hogy szakvéleményüket küldjék el nekem.
A Honismereti Körrel újból közöltem tapasztalataimat így 1981. július 6-án már végleges írásbeli megbízást kaptam tőlük a kutatásra.
Két kérdés is izgatott.
Találok-e valahol adatot arra, hogy a csitári források kultusza régi időre nyílik vissza, mit szól ehhez az egyház, a másik problémám az volt, találok-e valakit, aki tud valamit mondani az ismeretlen alagútról?
Az első problémám ügyében felkerestem a drégelypalánki plébániát, ahová a múlt században a Kutyika tartozott és ott a Historia Domusban lapozgatva találtam egy latin nyelvű írást a Kutyikára vonatkozóan. 1859-ben azt írja Dr. Laurentius Gály, hogy ő 1854-ben került a drégelypalánki plébánia élére, és már akkor “az a kósza hír terjedt, – hogy Tsitárban a malom közelében lévő forrásnál a Boldogságos Szűz Mária többször is megjelent és csodálatos gyógyulások történtek. Lassan nemcsak a helybéli, hanem a távolabbi vidékről jött hívek is felkeresték azt a helyet. Honton feljegyeztek 27 csodálatos gyógyulást, amelynek azonban semmiféle elfogadható alapjuk nincsen, csak a nép általános elbeszéléséből és meséjéből születtek. Ekkor Hont lakóiból 24 tagú bizottságot állítottam fel, hogy nekem minden esetet első alkalommal jelentsenek. Közben felállítottam egy keresztet, hogy legyen egy jel, ami előtt a jámbor nép imádkozzék. A felállított keresztet megáldottam. A bizottság megalapításának időpontjától kezdve semmi megjelenés nem történt és csodás gyógyulás sem. Ebből világosan következik, hogy a korábbi híresztelések a fantázia és kegyes csalásból születtek. A forrás vize annyira ízes és könnyű, hogy én jobb vizet sohasem ízleltem. Továbbá, még a nagy hidegben, 18-20 foknál sem fagy be. A jámborkodók pedig még ma is – hiába küzdök ellene – ide szoktak zarándokolni.” – fejezi be írását L. G. plébános.
Legközelebb, amikor ismét találkoztam a zarándokokkal, felolvastam előttük L.G. nyilatkozatát, és kérdeztem, nos, mit szólnak ehhez? Az emberek először csak hallgattak, aztán rámutattak a lourdes-i barlangban levő 18 db hálatáblára, és azt mondták: “azt hiszi, ok nélkül kerültek oda a hálatáblák? Mi itt meghallgatásra találtunk, igenis segít rajtunk ez a gyógyvíz, a Szűz Mária közbenjárására,” – No, de csodákról nem beszél a régi írás – vágtam közbe. Erre azt felelték: “Azt hiszi Ön, hogy a Szűzanya akkor fog megjelenni vagy csodát tenni, amikor a drégelypalánki plébános akarja?” Ezzel napirendre tértek az ügy felett, és tovább ájtatoskodtak.
“Mutattak nekem egy múlt századból való fényképet – ez a kis kápolna, amit lát, valamikor itt állt a lourdes-i barlang helyén, de mert nagyon öreg volt, ezért 1947-ben a hontiak megépítették ezt az új kápolnát, amiben a faragott Szűzanya van. Mint láthatja, ebben az öreg kis kápolnában is ott volt már a faragott Szűz Mária és mellette egy kisebb Mária szobor.” Valóban a képen jól látható a Magyarok Nagyasszonyának szobra, ami tehát a múlt században már megvolt. A kisebb szobrot néhány nap múlva megtaláltam Honton Hruska Józsefnél. Ez a szobor most a honti templomgondnok: Kelemen Kálmán lakásán van, aki azt Balassagyarmaton Kertész Lászlóval restauráltatta. A mostani plébános a kutyikai kápolnában akarja elhelyezni. A kutyikai Mária-kultusz régi eredetét két ponyvairodalmi termék igazolja. Trizna Lajos balassagyarmati lakos Magyargécen az ott lakó Pásztoriné imakönyvében ősi búcsúéneket és beköszöntő imát talált. A füzet címe: Leg Ujjabb Ének a Hunti Szent Kis Kuthoz. A Kutyika régi eredetét az a 22 versszakos ének igazolja, amelyet a zarándokok a Kutyikánál ma is énekelnek. Lényege a következő:
1. Tsitár mellett drága hely,
Mostan találtatott fel,
Mellette már nép sokasága terjesztette el.
2. Ottan két szép kápolna, ékesen fel van rakva,
Kívül már emléke sem vala.
3. Mindentől elhagyatott,
Csak egyedül maradott,
Annyira, hogy orvossága gyógyított.
4. De a Mennyei Atya,
Gondviselője vala,
Ki menden orvosságnak gyámola.
7. Mária liliomszál,
Esedezz Szent Atyádnál,
Népednek ne ártson örök halál.
22. Kérünk keserves Anyánk,
Légy itt nékünk Pátrónánk,
Azután üdvözítő óránk.
Miatyánk – Üdvözlégy Ámen.
Néhány nap múlva nekem is sikerült Honton Kelemen Kálmánnénál olyan ponyvairodalmi terméket felfedeznem, amelyet az asszony kölcsönkapott egyik rokonától, aki Bernecebarátiban lakik.
A füzetecske címe: Énekek a Honti Szentkútnál.
Eredetileg három éneket tartalmazott, de a harmadik már hiányzik a nyomtatványból. A fenti cím alatt fénykép, rajta Szűz Mária mellképe, fején ötágú korona és diadém. A füzetet Esztergomban Horák Egyednél nyomtatták. A 2. számú ének címe: Ének. Ez a Kutyikánál történt csodás gyógyulásokat szedi versbe. Minden versszak refrénben végződik. Az ének 27 versszakból áll. Ebből néhány versszakot idézek:
1. Oh csudáknak csuda jele
Hogy e puszta lakóhelye
refrén:
A szent víznek forrása közt
Ó Mária!
Jelentődött e Szent Kútban
Jézus Anyja.
7. kérjük a szép Szűz Máriát
Hogy mutassa meg Ő magát
refrén
12. Egy asszony szeme világa
Kinyílt aki vak vala
refrén
15. Egy zsidó nyaka meggyógyult
Mert e Szent Kútnál megfordult
refrén
16. Két leánya néma vala
Mind a kettő megszólala
refrén
26. Ó, Szűz Mária hallgass meg
Minden beteget gyógyíts meg
refrén
27. Ó, angyalok Királynéja
Magyarország patrónája
refrén
Az Ének utolsó gondolata a kutyikai Magyarok Nagyasszonya, akinek patronálását kérik.
Ugyanebben a füzetben a “Megjegyzendő a Szentkútról” cím alatt különösen érdekes az a prózai nyelven írt legenda, mely szerint Medgyesi Kalaz József azt vallja magáról, hogy ő 1837-ben született. Tudja azt, hogy 1854-ben ismét látható volt a csodálatos kép, mely szerint a Szűz Mária és a Kis Jézus a kút fenekén feküdt és ezt többen is látták. “Töméntelen sok csudákról tudnék beszélni, melyeket, hogy igazak voltak, élő hitemmel lenni bizonyítom” – írja.
A kutyikai kápolnában van még egy művészien faragott Mária szobor, amit a római Kinyilatkoztatásbeli Szűz mintájára faragtatott meg Gyetvai Géza egykori honti plébános, mert le akarta cseréltetni az ősi Magyarok Nagyasszonyának szobrát. Máriahegyi János faragta meg a szobrot, – melyet most egyszerűen Bibliás Szűzanyának hívnak – és a régi szobor helyére az oltár fölé tették. A hívő nép állandó tiltakozására kénytelen volt a plébános a régi szobrot visszahelyezni az oltár fölé, ma is ott látható. A bibliás Szűz Mária szobra lekerült az oltár bal oldalára. De azért ennek a Szűz Máriának is igen élénk kultusza található Tsitárban.
Régi osztálytársam Fazekas István dorogi kanonok plébános is eljött egyszer a Kutyikához. Véleményét így írta le: “A Kutyikánál népünk Mária tiszteletének egy élő eleven ágacskáját figyelhettem meg. A csodákat nem a víz teszi, hanem a hit. A lourdes-i víz egyszerű ivóvíz, a hit a fontos. Örülök, hogy kutatjátok a régi emlékeket és a jelent a múlttal támasztjátok alá.”
Erdélyi Zsuzsa, a neves néprajztudós a kutyikai Magyarok Nagyasszonyának szobrát igen réginek mondja. Ölbey Irént, a közismert dögei lakos költőt is megihlette a Kutyika varázsa és több versében emlékezik meg benyomásairól. E rövidre fogott ismertetésben igyekeztem igazolni, hogy a tstitári források és a Kutyika története valóban a régi időkre vezethető vissza és bemutattam, hogy egyházi személyek miként vélekednek a kutyikai zarándokokról.
Az ismeretlen alagút ügyében a kutyikai kutatásom idején arról értesített Kovalcsik András, a Honismereti Kör elnöke, hogy ők is igyekeztek írásos dokumentumokat szerezni és segítségemre lenni kutatásaimban. Közölte velem, hogy dr. Molnár Pál, a Kör volt titkára még 1937-ben Szász Lajos akkori balassagyarmati gimnáziumi tanárral hason csúszva bemerészkedtek egy rókalyukhoz hasonló üregbe és abban csodálatos alagutat találtak. Azonnal írtam Szász Lajos egykori tanáromnak, aki közölte, hogy valóban járt az alagútban, és erről a Turisták Lapja 1937. XLIX, évf. 4. számában a 147. oldalon “Történelmi nyomokon Nógrádban” címen részletesen leírta élményeit. A cikkből világossá válik, hogy az általam felfedezett rókalyuk azonos azzal a nyílással, melybe Szász Lajos és dr. Molnár Pál még 1937-ben belebújt. Ők is eljutottak az elágazáshoz, ahol jobbra-balra egyformán körülbelül 60-80 métert tettek meg csúszva-kúszva, de a beomlások miatt nem tudtak tovább haladni. Így visszafordultak. Szász Lajos levele is mélységes hatással volt rám. Nemcsak azért, mert azt írta: “Érdemes az utat tovább folytatni“, de azért is, mert közben megérkezett dr. Leél Őssy Sándor és Szabolcs fia szakértői véleménye, akik többek között azt írják:
“Feltételezhető, hogy a jelenleg ismert alagút a Drégelyvárból kifelé vezető alagútrendszer egyik ágának legkülsőbb szakasza. Az alagút további, felső szakaszának kibontása nagyobb arányú feltáró munkát igényel. Ehhez először is a jelenleg ismert alagútszakasz agyagos feltöltését kell – legalábbis részben – eltávolítani, részben a könnyebb közlekedés, részben a kitermelt bontási anyag kiszállítása miatt. Feltétlenül szükséges továbbá a bejárat kiépítése. Ebben az esetben további bontással, az omladékos szakaszok biztosításával, társadalmi munkával be lehetne jutni az alagút további részeibe.. Elképzelhető, hogy az alagút a várba vezet, a nagy szintkülönbség ellenére is. Remélhető, hogy a jelenleg végpontot jelentő omlás átbontása után nyílt folyosó részek következnek.”
Időközben megismerkedtem Gréczi György erdésztechnikus drégelypalánki lakossal, aki közölte velem, hogy örült az újabb feltárásnak, mert először 1955-ben a műszaki egyetem két tanárával, az azóta elhunyt Koppány György egyetemi tanárral és tanársegédjével ő is járt az alagútban, melynek feltárásáról részletes tervet készítettek. A terv azonban elkallódott. A feltárás elmaradt. 1972-ben az alagutat a Magyar Tudományos Akadémiával újra felmérték. Gréczi György közlése alapján érintkezésbe léptem az Akadémiával, ahonnan dr. Nováki Gyula régész levélben megküldte nekem az 1972-ben készített alagúti rajzot felülnézetben, és annak keresztmetszetét, valamint elküldte a Függelék-nek nevezett és 1972. Július 7-én kelt feljegyzését.
Közölte, hogy Miklós Zsuzsa akkori egyetemi hallgatóval és Gréczi Györggyel jártak a csitári kápolna közelében lévő alagútban, melyet miután a bejárat eltömött, vödrökkel és kapával annyira kitisztították, hogy hason csúszva be tudtak menni. Az alagút a kemény homokba van bevájva, általában jó állapotban van… a bejárata nem veszélyes. Részletes leírást ad a folyosókról. Nováki szerint az alagútnak 4 kijárata volt, de ezek közül 3 teljesen eltömődött. Az alagút korára és rendeltetésére semmi adat sincs. Véleménye szerint az a helyi hagyomány, mely szerint az alagút a várba vezet, szóba sem jöhet, részben a nagy távolság, részben a járatok iránya miatt lehetetlen erre gondolni. Hosszabb tartózkodásra nem alkalmas. – írja. De felfigyelt Gréczi György figyelmeztetésére, aki szerint az alagút egész hosszának megfelelő helyen, de annál tovább is a hegy lábánál, az alagúttal egy szinten, több méter széles, vízszintes mesterséges terasz látszik. Feltehetően az alagútból kikerült homokmennyiséget teregették ide, de annyira szabályosan, hogy esetleg ennek is megvolt a rendeltetése. Ez a terasz átkanyarodik a hegy ÉNY-i É-i oldalára is.
Lám két kiváló tudós Leél Őssy és Nováki nem egybehangzó véleménye. A Honismereti Kör úgy döntött, hacsak lehet, meg kell kísérelni megfejteni a rejtélyt. Úgy határoztam, hogy meghallgatom a felsőpetényi agyagbánya főmérnökének, Máthé Zoltánnak is a véleményét. Meghívásomra el is jött az alagúthoz és abban alapos vizsgálatokat végzett. Látszott, hogy komolyan érdekli az alagút sorsa. Kijelentette, nem lát veszélyt és javasolta, kezdjünk neki a feltárásnak. Ha sikerül az alagútban lévő nagy mennyiségű hordalékot (slirt) kiszállítani, ő akkor szocialista brigádjával, ha kell a várig is segít az aláducolásnál. Miután az alagútból sok száz köbméternyi földet hordtak ki az alagútépítők, kézenfekvő, hogy igen hosszú alagút feltárása vár ránk.
Többek meghallgatása után úgy döntöttem, gépekkel le fogom vágatni – társadalmi munkában – a 8-10 m magasan fekvő nyílástól egészen a föld színéig az alagúti bejárót. Szász Lajos tanáromtól újabb biztatást kaptam. Deme Lajos drégelypalánki tanácselnökhöz fordultam, akinek segítségével sikerült ügyünknek megnyerni a rétsági TÖVÁLL igazgatóját, Czellahó Lászlót, aki a vállalat földkotrógépét rendelkezésre bocsátotta. 1983. április 7-én indult meg a feltárás a géppel.
Miután a Nógrád c. napilap Tóth Elemér tollából cikket közölt “Legenda vagy valóság Drégely körül” – címmel, felfigyeltek Drégelyvár környékének lakói, közületei és intézményei. A munka beindulásánál jelen volt a drégelypalánki tanács képviseletében Lukács István mérnök is, míg az ottani Lakatosipari Szövetkezetet Pálinkás Ottó KISZ titkár, a termelőszövetkezetet Mayer Antal elnök képviselte. Fénykép-dokumentumok igazolják a munka menetét. A Népszabadság több alkalommal emlékezett meg a munkálatokról, de több fővárosi lapban is olvashattunk tudósítást.
Miután a Lakatosipari Szövetkezet vállalta a bejárati kapu elkészítését, és brigádjával több alkalommal végzett földmunkát az alagútban, gondoskodni kellett nagyobb mennyiségű alkalmas kőről, amit beépítenek a kapuba. Kapóra jött, hogy Balassagyarmaton a József Attila utca bazaltköveit kiszedték. Így közbenjárásomra a Városi Tanács Műszaki Osztálya – Berta Róbert osztályvezető és Sztézs József csoport vezető segítségével – 5 köbméter bazaltkőhöz juthatott ajándékként az alagúti kapu céljaira. A köveket a balassagyarmati Szondi Ipari Szakiskola növendékei Berta László tornatanár ellenőrzése mellett rakták fel a drégelypalánki TSz. billenős teherkocsijára, melyet két fordulóval Pálinkás Ferenc gépkocsivezető szállított az alagúthoz.
A Szondi nevét viselő drégelypalánki Lakatosipari Szövetkezet Elnöke, Balázs Sándor kezdettől fogva nagy megértést tanúsított az alagúti munka iránt. Az ő fáradozásának köszönhető, hogy a Közép-Dunavidéki Intéző Bizottság főtitkára Fábján Lajos lakásomon felkeresett, részletes beszámolót adtam az eddig végzett munkákról, és közöltem terveinket. E látogatás pozitív eredményt hozott. Nemsokára megismerkedtem az Intézőbizottság Észak-Börzsöny Területi Bizottságának titkárával, a nagyoroszi Honvédség parancsnokával, Nagy János alezredessel, és Kóder László főhadnagy KISZ titkárral, akik mindmáig komoly segítséget adnak a fiatal katonákkal az alagúti slirt kiszállításához. Természetesen én is szívesen részt vettem 1983. június 25-én a Nagyoroszi Honvédalakulat által szervezett Szondi emléktúra megrendezésében. Emlékbeszédet mondtam a várban, ahol fővárosi vendégek is – a katonák mellett – nagy számmal megjelentek. Beszédemben kiemeltem a hős katonai erényeket, és a várvédő Szondi kapitány személyén keresztül bemutattam az igazi “hős” alakját, hogyan kell ezt lelkünkben megformálnunk.
Kifejtettem, hogy avathatjuk országos jelentőségűvé Drégelyt, annak feltárásra váró rejtett emlékeinek felkutatásával. Ugyanis Drégely várában ez ideig még nem volt régészeti kutatás. Az emlékünnepélyen a balassagyarmati Unterweger József Zsolt középiskolai tanuló, tehetséges orgonista is közreműködött.
Szász Lajos levelei egyre biztatóbbak voltak. A Honismereti Kör sem maradt tétlen, és amikor egyik gyűlésünkön arról panaszkodtam, hogy újabb gépi erő kellene, Tóth Lajos gimnázium és szakközépiskolai igazgató villámgyorsan intézkedett, és már másnapra beszervezte a munkálatokhoz a balassagyarmati Közúti Igazgatóságot, melynek kiváló vezetője Pap Tamás személyesen irányította a munkát. Így volt csak lehetséges, hogy a Volvo-gép vezetője Nyikon Tibor balassagyarmati lakos, simára elegyengette az alagút előtti terepet.
Kétségtelen, hogy a kutatás együtt jár az elméleti tudás bővítésével is. A Dunakanyar felelős szerkesztője, egyben a KDIB főtitkárhelyettese Csányi Lóránd hasznos tanácsokat adott, hogyan tovább? Megismertetett az Intéző Bizottság szervezetével, és biztosított arról, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum alagút szakértőjével is megismertet.
Dr. Praznovszky Mihály a megyei Múzeum Igazgatója kérésemre közölte, hogy a salgótarjáni bánya vezetőinek segítségére számíthatok. Azt is írta, hogy amint lehet, szóba hozza ügyünket az illetékesek előtt.
Március 14-én Podlipszky Ervinnek, a Honismereti Híradó felelős kiadójának részletesen beszámoltam dr. Praznovszky Mihállyal folytatott levelezésem eredményéről. Nyilván a hírlapokból munkásságunkról Jánossy B. Sándor is értesült, aki Debrecenben lakott és évek óta foglalkozott Szondi-kutatással. Levelében felajánlotta segítségét és egyebekről is írt. Miután a nagyon öreg bácsi írását már nem tudtam elolvasni, kérésemre Szücs Ernő balassagyarmati fényképész saját gépkocsijával elment Debrecenbe, és ott magnószalagon felvételt készített az öregúrral, azokról a kérdésekről, melyeket előzőleg felírtam. E szalag birtokában értékes anyagot gyűjthettünk össze. Sajnos Jánossy úr nemrég meghalt.
De Mosonyi László pedagógus is sokat segített, amikor Patakon járva nála voltam. Megmutatta “Patak története” c. írását, melyből megtudtam, hogy Nagyorosziban a plébánián Szondiról értékes adatokat lehet megtudni. Azonban itt nem sikerült nyomokra bukkannom. Ellenben Balassagyarmaton felkerestem Sudár János egykori nagyoroszi prépost-plébánost, – aki jelenleg a Szalézi templom élén áll, ő közölte velem, hogy Nagyoroszi tartózkodása alatt még megvolt az a latinról magyarra fordított és Nagyfödémesről származó írás, mely Szondi utolsó éjszakájáról szól. A fordítást ő végezte el, melyet előttem felolvasott. Miután ez a fordítás nagyon érdekes anyagot tartalmazott, elhatároztam, hogy az eredeti latin írást Nagyfödémesen megkeresem, és kifotografálom. Így is történt. Dr. Czelenk Ferenc sebész szakorvos segítségével elmentünk Csehszlovákiába, a galántai járásban lévő Nagyfödémesre, és ott megtaláltam a keresett latin szöveget a plébánián a Historia Domusban. Lefotografáltuk, a fényképet most nagyítja Szücs Ernő fényképész. Romhányi Sándor nyugdíjas városi tisztviselő volt szíves a neki bemutatott latin szöveget újból lefordítani. Szabó János egykori plébános a következőket írta a nagyfödémesi Historiába:
“Az üresedésben lévő Nagyoroszi plébániára 1784-ben Esztergomba én is pályázatot adtam be és az első három jelölt között szerepeltem én is. Elmentem megnézni a plébániát, melynek elnyerésére elég kevés reményt tápláltam. Véletlenül történt, hogy mielőtt Nógrád megye határát átléptem volna, kocsin utaztam Bartalóczky József vadkerti kerületi esperes úrral. Ilyen út beszélgetésekre való megkönnyítése okából Hont és Nógrád megye határánál egy magas hegyen lévő várat pillantottam meg, megkérdeztem, milyen vár volt az egykor? – Ez Drégel várának romja – válaszolta ő – amelyről a Nagyoroszi anyakönyv különösen említésre méltó dolgot tartalmaz Márton egykor Nagyoroszi-i plébános kézírásával, amelyet önként a következőkben mesélt el.
1552. évben – így szólt – Drégel várát Ali Eunuch basa ostromolta. A sok győzelemtől vad budai basa úgy vélte, hogy a védőművekkel meg nem erősített, régi falakkal ellátott várat egyetlen támadással el fogja foglalni, de Zondy Györgynek a vár kapitányának vitézsége folytán az ostrom hosszú ideig elhúzódott és már sok vérbe került. Eunuch Ali tehát nehogy vagy szégyenteljesen elvonulni a vártól, vagy az övéi közül sok embert feláldozni kénytelen legyen, megparancsolta, hogy vezessék hozzá Márton Atyát, a Nagy-Oroszi plébánost, és előtte sokat beszélt Zondynak a háborús vitézségéről és előadja: – Tudom, hogy Terád nagyon hallgat és a te tekintélyedre sokat ad, menj el teát hozzá és mondd meg neki: egészen bizonyos, hogy a vár nemsokára hatalmamba kerül, melyet már tovább nem tud védelmezni.
Fájna nekem, ha ez a jobb sorsra méltó férfi ebben a silány várban kényszerülne eltemetkezni. Javasold tehát neki, hogy adja át a várat, melyet tovább nem tud tartani. Eltávozhat a várból ahová akar, jobb sorsra méltó életét megtarthatja.
Bízom benned, hogy megbízatásom szerint fogsz eljárni. – A felmenő, megadást javasló Márton Atyának visszavág Zondy:
“Márton Atya! Kegyelmedre nem a hadak dolgát, nem a drégeli várt, hanem a Nagy-Oroszi plébániát, az ott való hívek oktatását bízták, mit keveri Kegyelmed magát a hadak dolgába? Tudjuk, tapasztaljuk, melly hit szegők a törökök. Engem ezen pogány se szép ígéreteivel, se rajtam való időtlen sajnálkozásával meg nem tsal. Lántzait mint rabja nem fogom pöngetni, se vásárokon marha gyanánt nem fog engem ároltatni. Azért mondja meg Kegyelmed neki, hogy engem elevenen kezére nem kerítt. A még tsak életemben tart Drégel várának nem fog birtokában jutni.”
Márton Atya eltávoztával Zondy előre megérezve a gyászos véget, éjjel és nappal magát és övéit erre készíti fel.
Midőn kora reggel még félhomálynál belép a hálószobába, ahol aludni szokott, feleségét a kereveten átszúrva, haldokolva találta, aki legyilkolásának okozóját Apaffyt mégis be tudta mondani, Apaffy aki előbb Zondytól a törökökhöz átszökött és most nem kétséges az Eunochtól Zondy meggyilkolására lett visszaküldve és tévedésből a férj helyett a feleségét ölte meg.
Zondy látva tehát a török és Apaffyiaknek a hazaárulóknak ekkora gyalázatosságát, elkeseredetten készült a végső gyászra. Nemesvérű lovait, amelyeket maga nevelt, nehogy az ellenség zsákmányává váljanak, leöleti. Értékeit, ruháit egy csomóba gyűjti és a lángoknak adja át. Katonáinak, kinek-kinek kijelöli álláshelyát, melyet tartaniok kell és a végső harcra buzditja őket.
Miközben ezeket cselekszi, eléje fut hétéves fia és kéri, adjon neki is kardot. Az apa elgondolkodva kérdi, hogy mire lesz neki a kard? Azt válaszolja: én is törököket akarok ölni.
Fiam, így szólt az atya, nem vagy elég erős, ilyen nehéz kardot hordani, sem azzal törököket ölni.
Mégis továbbra is állhatatosan kérő fiának – aki utánozza, hogyan fogja a törököket leszúrni – Zondy egy kardot ad és megparancsolja neki, mutassa meg, mi módon készült fogadni a törököket? A támadást és szúrást utánzó gyermek kezében a kard megreszket, de azt mondja: Így teszem, így fogom leszúrni a törököket.
Ekkor az atya könnyezve így szól: Jobb sorsra érdemes fiú ide a kardot.
Csakhamar ismét: Szerencsétlen gyermekem jobb sorsra vagy méltó, mint hogy a hitetlenek fogja légy, vagy az ő kezüktől essél el. Inkább az atyai kéztől hald meg és fiát karddal átszúrja és rohan a falakra már feljutó törökökre.
Csakhamar a jobb térdét golyó találja el, bal térdre rogy és így harcol tovább, hogy senki az ellenség közül ne tudja érinteni, végül fejét és mellét több ellenséges golyó szakítja át és hőshöz méltó halált hal.
Az Eunuch megparancsolta, hogy testét a vár kapuján kívül temessék el katonai tiszteletadás közepette, tűzzék ki lándzsáját és zászlaját.
A parancsot csak vonakodva végrehajtó törököknek ezt válaszolja: Az erényt az ellenségben is tisztelni kell. Hogy ha – így szólt – a Németek császárának több hozzá hasonló vezére lenne, nem gondoljátok-e, hogy inkább ő volna Konstantinápolyban, mint mi Budán? Vagy ha mi közöttünk lenne több hasonló, legközelebb nem Bécset szándékoznánk bírni?”
Ezeket mondta Bartalóczky a Nagy-Oroszi anyakönyvből. Egyebeket csaknem úgy miként Istvánffy “Magyarország Történelmé”ben, csakhogy ez Zondy feleségének meggyilkolásáról Apaffy által, Zondynak pedig fia megöléséről hallgat, ellenben előadja ez , hogy Zondynak két fia volt, akiket kéréssel küldött az Eunuchhoz, hogy őket Mars nehéz mesterségére kiművelje. (Katonai nevelésben részesítse.)
Ezeket hallva gyönyörködtem a férfiak igyekezétől, akik ilyen dolgokat a Plébániák könyveiben feljegyezni és megismerés végett az utódoknak megőrizni törekedtek.”
Tehát ez van megírva a nagyfödémesi plébánia Historia Domusában. Az már a történészek dolga lesz, hogy a fentiek valódisága felett vitatkozzanak, és ítéletet mondjanak.
A Honismerei Kör javaslatára Drégelypalánk székhellyel “Szondi emlékbizottság” alakult. Az ügy előadója én voltam. Az ország számos intézménye képviseltette magát az ülésen. Csányi Lóránd a KDIB főtitkárhelyettese bejelentette, hogy az ismeretlen alagút, valamint a drégelyi-kultusz továbbfejlesztésére az IB. 250.000 forintot utal át felhasználásra a drégelypalánki tanácshoz. A megjelent tagság egyhangú határozata alapján az Emlékbizottság elnökévé Deme Lajos tanácselnököt választották meg. A gyűlésről az Esti Hírlap aznapi, 1984. máj. 29-i száma így emlékezik meg: “EMLÉKBIZOTTSÁG alakult Drégelypalánkon a környék történelmi emlékeinek föltárására.”
Harminc pontban foglaltam össze a szükséges teendőket. Mindenki pártolólag állt az ügyhöz. Az Országos Műemléki Felügyelőség elvben támogatja az alagút kutatását. Mivel nincs pénzügyi fedezete, azzal nem tud segíteni. Hozzám intézett levelükben értesítettek, hogy az alagút bejárati kapujának megépítéséhez hozzájárulnak. A szécsényi Kubinyi Ferenc Múzeumban dolgozó Soós Virág régészeti osztályvezető adott hivatalos engedélyt az alagút földmunkáinak végzésére. 1984. június 4-én a Középdunavölgyi Vízügyi Igazgatóság 3 mérnökével, Tomesz Évával, Csima Kálmánnal és Varga Péterrel, valamint Gréczi György erdésztechnikussal felkerestük Drégely vára alatt a hegyoldalban található Varga-tavat. Azért vezettem oda őket, mert véleményükre voltam kíváncsi, a mondákban annyiszor szereplő, ma már beiszaposodott tó lecsapolása kérdésében. Alapos körültekintés után később véleményüket írásban megküldték. Megállapították, hogy a tó lecsapolható. Hasznos tanáccsal is szolgáltak.
A KDIB ajánlása folytán dr. Korek Józseffel, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgató-helyettesével ismerkedtem meg. Vele, valamint Nagy János alezredessel, és Csányi Loránd főtitkárhelyettessel elmentünk Drégely várához, és részletesen megbeszéltük az elvégzendő feladatokat. Megnéztük a várfalakat, melyeket korábban Gyürki János erdőművelési oszt. vezetővel pár nappal előbb már átvizsgáltunk és szomorúan állapítottuk meg, hogy az oda egykor elhelyezett emléktáblákat bűnös kezek teljesen elpusztították.
A vár északi fala annyira megrongálódott, hogy ledőlésétől tartani lehet. Nagy János alezredes kijelentette, Vállalja, hogy katonáival a falat megerősíti. Majd lementünk a vártól 3 és fél kilométerre lévő ismeretlen alagútba is, mely társadalmi segítséggel már olyan tágas volt, hogy emelt fővel tudtunk mintegy 50 métert haladni egészen az elágazásokig. Dr Korek József kijelentette, csak az esetben lehet az alagút korát meghatározni, ha valami régészeti anyag birtokába jutunk, mert enélkül biztosat mondani nem lehet. Közölte, megkísérli jövő évre megszerezni azt a műszert, amely megmutatja az alagút haladási irányát még akkor is, ha a műszerrel az alagút fölött haladunk a szabad hegyen. Ez egy ultrahangos készülék, amely annyira igénybe van véve, hogy nem tudja biztosítani azt, hogy ebben az évben kölcsönkaphassuk.
1984. június 9-én Drégely váránál a Rétság környéki ifjúság (KISZ) szervezett Szondi túrát. A rendező kérésére ismét én tartottam az emlékbeszédet a várban, ahol a résztvevők között ízléses, csempére égetett Szondi arcot, stilizált Drégely várat ábrázoló emlékplakettet osztott szét a nagyoroszi honvédség. A csempéket a romhányi gyár égette ki. Lent a völgyben a Schfer-kútnál ifjúsági versenyeket és népmulatságot rendeztek. Sass István tereskei iskolaigazgató a tapasztalatoktól fellelkesedve kijelentette, versenyt rendez Tereskén: Ki tud többet Szondiról? címmel.
Csáki Károly ipolysági pedagógus, a pozsonyi Irodalmi Szemlében terjedelmes cikket közölz: “A drégelyi Szondi emlék története és a honti Szondi-kultusz” címen. Melegen érdeklődött nálam Honismereti Körünk munkája iránt. A késő éjszakába nyúló beszélgetésünk eredménye az lett, hogy megszületett köztünk a megegyezés. A csehszlovákiai magyar községben Ipolybalogon, ahol magyarul folyik a tanítás, a Honismereti Körünktől kapott tájékoztató alapján közelebbről fognak megismerkedni a tanulók Szondival és vitézeivel, a vár történetével és az egész drégelyi Szondi-kultusszal. Milyen találóan írja Csáki Károly: “Korosztályunk bizonyítványa bizony gyengécske. Ismerete lehangoló. Hiába kínálta példaképeit – Szondival együtt – a múlt. De kínálta-e egyáltalán valaki Szondi emlékét a gyerekeknek?”
Elgondolkodtató szavak.
Mi a szabad hazában kínálgatjuk-e eléggé Szondi emlékét a gyerekeknek? Vajon mit súg a lelkiismeretünk?
E rövid történeti áttekintés után megemlékezem a sajtó szerepéről.
Nógrád: Tóth Elemér: Legenda és valóság Drégely körül…
Népszava: Szondi alagút – ismeretlen járat
Nógrád: Veszélyes alagút
Nógrád: Szakvélemény a Szondi alagútról
Nógrád: KISZ-esek az alagútnál
Nógrád: Emléktúra a “drégeli rom”-hoz
Utazási Magazin: Leél Őssy Szabolcs: A Börzsöny titka
Szolnok m-i Hírlap: Simon Béla: A Babat hegy titka
Katolikus Szó: Tóth Péter Domonkos: Börzsöny rejtelmei
Igaz Szó: Forray Péter: A Börzsöny rejtelmei
Nógrád: Pótoljuk amit az évszázadok során elmulasztottak Drégelypalánkon
Népszabadság: Földalatti járat
Népszabadság: Feltárják a Szondi alagút rejtelmeit
Nógrád: Dicséretes drégelyi figyelem
Népszabadság: Tovább folyik a Szondi alagút feltárása
Nógrád: Szobor Drégelypalánknak (Szondi emlékmű)
Dunakanyar: Sajtófigyelő az Igaz Szóból
Nógrád: Balogh Béni Drégelypalánkon – címen írnak a fenti sajtótermékek tudósítást, riportot a drégelyi Szondi-kultusz fejlődéséről.
Balogh Béni közismert ifjúsági író, akivel Podlipszky Ervin ismertetett meg, közölte velem, hogy az ifjúság részére meg akarja írni Szondi György életét és feldolgozza a vele kapcsolatos mondákat is. Ő egyébként író-olvasó találkozón ismerkedett meg a drégelypalánkiakkal.
A Magyar Rádió Nagy Piroska riporternő útján elbeszélgetett velem a drégelyi Szondi-kultusz eddigi eredményeiről. Mint megtudtam a rövidebb anyag június 14-én hangzott el a 3. műsorban Pillanatkép címmel 16 óra 50 perckor. Ennek anyagát még nem kaptam meg. A hosszabb, 10 perces műsort a Petőfi Rádió július 9-én 9 óra 50 perckor “Drégely várának titkai” címen sugározta. Ezt a riportot magnószalagon rögzítettem. A tények őszinte közlése mellett úgy éreztem, fel kellett emelnem szavamat a rádióban a közömbös emberek előtt, akik nem tudják megtanulni, hogy múltjából él és tanul a nemzet.
 |
 |
Szakvélemény a Szondy-alagútról
A Szondy-alagút a Nógrád megyei Hont és Drégelypalánk községek között, a “Csitári-kápolna” búcsújáróhelytől alig 200 méterre délre a vulkanikus eredetű Börzsöny hegység északi pereméhez kapcsolódó “hegységperemi dombsági” öv területén nyílik, a Csitári-patak völgyének keleti oldalán, mintegy 160 méter tengerszint feletti magasságban. Az alagút bejáratánál és az eddig feltárt részen a kőzetanyag egységesen a börzsönyi andezit feküjét képező és vastag pleisztocén kori löszös talajtakaróval borított alsó-miocén kori kárpáti (régebbi nevén helvéti) agyagos-homokos, sekélytengeri slir. A Szondy-alagút eddig ismert szakaszát ebbe a slirbe vágták. A járatok körülbelül 80 centiméter, 1 m szélesek és eredetileg embermagasságúak lehettek. Ma már csak a bejárattól körülbelül 20 méterre, egy 10 méteres szakaszon lehet felegyenesedni (itt körülbelül 180 centiméter lehet az alagút). A folyosók alját agyagos feltöltés tölti ki – váltakozó vastagságban.
A járat ma többnyire 1-1,5 méter magas, de van, ahol ezt sem éri el és a nagymérvű feltöltés miatt csak négykézláb, térden csúszva lehet közlekedni. Sőt az alagút északi szárnya a vége felé fokozatosan a járhatatlanságig szűkül össze. Az alagút csúcsíves keresztmetszetű oldalfalán jól látszik a készítők szerszámának körülbelül 4 centiméter széles nyoma. A méretekből ítélve valószínűleg igen rövid nyelű kézi csákánnyal bonthatták ki. Kialakítási időpontja nem ismeretes, de a vésési technika igen régi eredetről vall. A járatok alját kitöltő, tömör, eredeti kőzettől eltérő anyagú és színű üledék barlangiagyag-szerű. Méteresnél nagyobb vastagsága több száz éves képződési időtartamot valószínűsít. Részletes üledékvizsgálattal esetleg pontosabban is tisztázható volna.
A majdnem teljesen eltömődött bejárat kibontása után viszonylag jól járható, egyenes folyosóba jutottunk. Ezen áthaladva 40 méterrel odébb egy rá merőleges másik járatba jutottunk. A bal oldali északi ág hamarosan kettéágazott. A bal kéz felé vezető járat párhuzamosan haladt a bevezető folyosóval – ez valószínűleg a kint is megtalált és teljesen beomlott kijárathoz vezethet. A jobb kéz felé vezető ág 30 m-re fokozatosan annyira összeszűkült, hogy hason csúszva sem tudtunk benne továbbhaladni. Feltételezzük, hogy ez is egy másik, ismeretlen helyen nyíló kijárathoz vezetett.
A 40 méteres bevezető szakasz betorkollásától jobb kézre vezető másik ág erősen kanyarog, de végeredményben határozottan DK felé: a Drégelyi-várhegy irányába halad. Elágazás, kiszélesedés sehol nincs benne, a feltöltés néha kis arányú, de egyes szakaszokon méteres vastagságú. Semmilyen régészeti leletet nem találtunk, csupán néhány friss, recens állati csontmaradvány hevert a talajon.
Feltételezhető, hogy a jelenleg ismert alagút a Drégelyvárból kifelé vezető alagútrendszer egyik ágának legkülső szakasza. Az alagút további, felsőbb szakaszának kibontása nagyobb arányú feltáró munkát igényel. Ehhez először is a jelenleg ismert alagútszakasz agyagos feltöltését kell – legalábbis részben – eltávolítani, részben a könnyebb közlekedés, részben a kitermelt bontási anyag kiszállítása miatt. Feltétlenül szükséges továbbá a bejárat kiépítése. Ebben az esetben további bontással, az omladékos szakaszok biztosításával, be lehetne jutni az alagút további részeibe. A leomlott mennyezet egyébként laza szerkezetű, könnyen lapátolható.
Mivel az alagút a vár felé halad, terem, raktározás céljára szolgáló kiszélesedés nincsen benne, kézenfekvő, hogy csak közlekedés céljára szolgált. Mivel más objektum nincs a közelben, elképzelhető, hogy a várba vezet – a nagy, körülbelül 3 kilométeres távolság és 250 méteres szintkülönbség ellenére. Ez esetben azonban a bontásnál még 1-2 kilométeren át a jelenlegihez hasonló kőzetre kell számítani. Kemény, állékony andezit csak távolabb, a vár közelében fordul elő. Az eddig ismert hosszú (több mint 200 méteres) nyílt járatszakasz reményt ad arra, hogy a jelenleg végpontot jelentő omlás átbontása után újabb nyílt folyosórészek következnek.
A további feltáró munka számos érdekes régészeti problémára deríthetne fényt. Az alagút további kibontása esetén sor kerülhet régészeti, tudományos és idegenforgalmi hasznosításra is.
Dr. Leél-Őssy Sándor
A földrajztudományok
kandidátusa