Drégelypalánk történelme
A két településrész, Drégely és Palánk rövid története
Drégely területe az Árpádok idejében is lakott volt, a XIII. századtól már a térség egyik központi települése volt mezővárosi ranggal. Első említése 1274-ből való, amikor is terra Dragul-ként említik, ami még csak földet jelent (jelentése: „Dragul földje”), 1284-ben azonban már faluként (villa Dragul) szerepel a korabeli forrásokban. Drégely vára 1285-ben már biztosan állt, ugyanis egy ekkor kelt oklevél is említi a várat, mint a Hunt-Pázmány nemzettség birtokát. A középkori források még a községet latinul Superioris Hungariae Civitasnak, vagyis felső-magyarországi városnak említik.
A település a későbbi századokban a mindenkori esztergomi érsek drégelyi uradalmának központja (és névadója) volt. Az uradalomhoz tartozott korábban többek között Drégely, Palánk, Hont, Csitár, Ipolyhídvég, Ipolyvece, Dejtár települések is. 1424-ben a drégelyi erődítmény Pálóczy György, esztergomi érsek tulajdonába kerül, aki fényesen berendezett érseki vadászkastéllyá alakíttatja át.
A község fejlődését a 16-17. századi török háború tudta csak megtörni, ugyanis ekkor a lakosság javarésze fejvesztve menekült el a török portyázások elől. Az egykori lakók csak a 17. század végén merészkedtek vissza a faluba, amikor is II. Rákóczi Ferenc és tábornokai védlevélben garantálták a község javainak biztonságát. Ekkor süllyedt vissza a XVI–XVII. századi forrásokban mezővárosként szereplő Drégely az egyházi jobbágyközségek státusába.
Palánk település viszont sokkal később jött létre. Drégelyvár 1552-es eleste után a törökök már állították helyre az erősséget, hanem az alatta található mocsaras rész és Drégely település közelében egy 2000 lovas befogadására alkalmas erődítmény építése mellett döntöttek. A palánkvár, melyről az új település a nevét is kapta 1575-ben épült meg, ezzel a település a hont-nógrádi törökök hadainak a kiindulópontja lett. A törökök a települést „Bügürdelen”-nek nevezték. A magyar csapatok azonban 1593-ban visszafoglalták Palánkot, és innen az ezt követő évtizedekben több sikeres támadást is indítottak az oszmán hadak ellen.
A falu mindvégig megőrizte végvári szabadságjogainak legalább egy részét. A település élén nem bíró, hanem hadnagy állott. Lakói többnyire mesteremberek lévén zsellér jogállással rendelkeztek, a robot és a tized alól mentesek voltak. Palánkot a végvári szabadságjogokból eredő szabad vallásgyakorlat is megillette egészen az 1711-es szatmári békekötésig.
Drégely és Palánk gazdasága a természeti adottságok okán is különbözött. Előbbi leginkább gabonatermesztéssel, és állattartással foglalkozott, Palánk ellenben szőlőtermesztésből és dohánytermesztésből tartotta el magát. A környéken a dohányt valószínűleg még a törökök honosították meg. Igazi kuriózum, hogy a falu alatti Ipoly-ártéren a drégelyi törökök rizstermeléssel is foglalkoztak. Drégelypalánkon egészen a 20. századig nagy hagyománya volt a szőlőtermesztésnek és a borkészítésnek, a falu feletti dombokon a mai napig pincesorok tanúskodnak a szőlőkultúra egykori jelenlétéről.
A két településrész egyesülése gyakorlatilag az 1700-as évektől megindult, amikor is a falura már a Drégely-Palánk nevet használják, hivatalosan azonban csak az 1867-es osztrák-magyar kiegyezést követő közigazgatási átalakítással alakult ki a falu ma is használt, Drégelypalánk megnevezése.
Drégelypalánk korai, középkori története (1274-1438)
Régészeti kutatások azt bizonyítják, hogy a település területe már az Árpádkorban is lakott volt, a templom környékén Árpád-kori temető nyomaira bukkantak a régészek. Drégely neve 1274-ben merül fel egy oklevélben, mint Hont várának egyik birtoka. A dokumentum szerint a terület első ismert ura, a Kacsics nemzetségbeli Szécsényi Mátyás (máshol Máté) fia, Morouth (Marót) volt, akitől a IV. László elkobozta annak földjét, mivel az az ellene lázadozó kunokhoz csatlakozott és a király ellen támadt. A király a területet legmegbízhatóbb híveinek, a Hont-Pázmány nemzettségbe tartozó Ders és Demeter vitézeknek adta. A tatárjárást követő XII. század utolsó harmadától megindult várépítési folyamatnak volt köszönhető az is, hogy a két testvér 1274 és 1285 között felépítette Drégely várát.[1]
Legközelebb 1284-ben találkozunk Drégely, mint falu nevével egy korabeli oklevélben, amikor is Hont fia Demeter ismételten elzálogosítja Dobak fia Demeter számára a települést 25 márkáért, ami ellen Byter ispán a Balassák őse tiltakozását fejezte ki, mondván, hogy ő Drégely (Dragul) jogos zálogbirtokosa. Később egy 1288-as oklevélből értesülhetünk is az ügy fejleményeiről, amikor is Ders és Demeter hosszabb ideje perben álltak Dobak fia Demeterrel és társaival. Az ügy végére pontot IV. László király tett, aki a Dobak nemzetség tagjainak ítélte Drégelyt, ahonnan Hont fia Demeter elköltözött a családjával.
A XIII. század végén a királyi hatalom meggyengül, az ország jelentős része tartományurak kezébe kerül. Egy 1308. évi leírás szerint Drégely az Északnyugat-Magyarországon uralkodó kiskirály, Csák Máté birtokában van. 1317. őszén azonban arról adnak hírt, hogy Drégely várnagya Károly Róbert oldalán vett részt Komárom várának ostromában. A várnagy elmondása szerint: „Máté az uralkodó miatti hűségéért elfogta, bebörtönözte, gyalázatosan megkínoztatta, amelynek egy ujja esett áldozatul, majd bizonyos pénzösszeg lefizetése után a fogságból kiengedte”. Egy 1318-as oklevél szerint a vár Hont-Pázmány nembeli Bozóky ág tagjaitól ismételten Csák Máté kezébe kerül. A királyi hatalom megerősödése után Károly Róbert szétzúzta a tartományurakat és a váraikat ismételten királyi kézbe vette és híveinek adományozta. Az 1300-as évek elején elpusztult honti vár helyett Drégely vára lett a vármegye fővédőhelye, innentől kezdve Hont vármegye főispánja és seregének parancsnoka egyúttal Drégely várnagya is lett. 1342-ből Drégely várnagyának és egyben a megye főispánjának fennmaradt a neve is, aki egy bizonyos Moronchuk volt.
Az oklevelekben 1328-tól Drégely már királyi tulajdonként szerepel. 1332-ben már ismert a község Szent Erzsébetről elnevezett egyháza is, amely a korabeli összeírások szerint 6 garas pápai tizedet fizetett. 1390-ben Luxemburgi Zsigmond a várat a Tari Lászlónak, Nagy Lajos egykori udvari lovagjának adományozta, melyet később fia, Tari Lőrinc, királyi pohárnokmester, későbbi báró birtokolt. A vár egészen 1424-ig képezte a Tariak birtokát, amikor is a király Tari Lőrinc fiát, Rupertet arra kényszerítette, hogy két Heves megyei faluért cserélje el Drégelyt. Ettől kezdve a vár ismét a királyi birtokokat gyarapítja, de nem sokáig, mert Albert király 1438-ban azt a mindenkori esztergomi érseknek adományozza. Az oklevélben már Drégely, mint oppidium, azaz földesúri joghatóság alatt álló, de a közönséges jobbágyfalvaknál szabadabb, vásártartási joggal és bizonyos autonómiával rendelkező[2] mezőváros szerepel.
Felhasznált irodalom:
[1] Száz Magyar Falu / Drégelypalánk / Századok urainak kezében
[2] Magyar néprajzi lexikon
Drégely vár ostroma és az ostromot megelőző időszak (1438-1552.)
A leírásokban Drégely 1438 után, mint az esztergomi érsekek nyaraló vadászkastélya szerepel. A vár történelmi jelentősége csak a török betörések korában kezdődik. A XVI. század elején Drégely a Szapolyai János királyt támogató területek közé sorolható, várnagya Pesthény András, Szapolyai János király kitűnő hadvezérének, Martonosi Pesthény Gergelynek a fia, aki egészen 1522-es haláláig a vár parancsnoka.
Drégely várának és a településnek újabb fejezete az 1526-os mohácsi vereség után kezdődik. Buda 1541-es, Esztergom 1543-as, valamint Vác és Nógrád 1544-es veresége után felértékelődik a vár szerepe. Várday Pál esztergomi érsek 1526-ot követően Drégely várába menekül, amelyet 1546-ban saját költségén megerősíttet. Így lett a török hódítás terjedésével Drégely fényesen berendezett vadászkastélyból déli végvárrá.
Várday Pál panaszaiból derül ki, hogy 1534-ben Szapolyai János későbbi magyar király török, rác és magyar katonái megtámadták és fölégették Drégely mezővárosát, a lakosok marháit pedig elhajtották.[3] Ugyanis Drégely ebben az időszakban nem Szapolyai, hanem a Habsburg-párti egyházi birtokokhoz tartozott. Bár korábban maga Várday is a Szapolyai-párt híve volt, 1527-ben átpártolt I. Ferdinánd királyhoz, aki megerősítette őt az érseki székében, majd 1542-ben királyi helytartónak nevezte ki.
Maga Szondi György is 1526-ban a mohácsi csatában tűnik fel először, már akkor vitézségével kitűnve a többiek közül. A török északra nyomulásának következtében került folyamatosan feljebb a ranglétrán, egyre több megbecsülést szerezve. Várday Pál esztergomi érsek, aki szintén részt vett a mohácsi ütközetben, már akkor felfigyelt Szondira, akit 1545-ben ki is nevez Drégely vár kapitányának és a drégelyi uradalom ügyintézőjének. A hirtelen első végvári vonalba került Drégely szerepe felértékelődött, ugyanis a vár állta útját annak, hogy a török elérhesse a felvidéki bányavárosokat.
Az 1552-es esztendőben a török súlyos erőket megmozgatva indított hadjáratot Magyarország ellen. Egyszerre négy irányba mozgósították a hadakat, ezzel szétszórva a magyarokat és megosztva erejüket. Az oszmán fősereg Temesvár és vidéke ellen indult, vele egyidőben egy török-tatár had tört be Erdélybe, egy harmadik sereg Nyugat-Horvátország irányába támadott, a negyedik pedig Hadim Ali, budai pasa vezetése alatt a Nógrád és Hont vármegyei végvárak ellen intézett támadást. A Drégelynél jóval nagyobb méretű várak (Ság, Gyarmat, Szécsény) védői sorra futamodtak meg, és adták át a várakat a török megérkezésének hírére, azonban Szondi és maroknyi serege nem így tett. A drégelyi erősség katonáinak hazaszeretete azonban nem engedte, hogy otthagyják a várat, ráadásul Ali várakozásaival szemben, aki azt hitte fél nap alatt elfújja ágyúival az erődítményt, de a védők szokatlanul elszántnak mutatkoztak…
A budai pasa 12 ezer fős regimentje sem rettentette meg Szondit és 146 fős seregét. A támadás előtt a török hadvezér körülzáratta az erődítményt és követet küldött Szondihoz, hogy adja fel a várat, ám a várvédő kapitány ezt gondolkodás nélkül visszautasította, és nyomban berendezkedett a küzdelemre. Ali végeláthatatlan serege 1552. július 6-án meg is indította első rohamát a vár ellen, de az oszmánok nagy meglepetésére Szondi maroknyi csapata nem várt hatékonysággal visszaverte az elbizakodott támadást és a megrongálódott falakat is helyreállította. A védők a rohamozó törököket már a létrákon levágták.
Szondiék másnap ismételten visszaverték a támadókat. A pasa a környező falvai lakosait sáncásásra és egyéb földmunkákra hajtatta ki és elkezdte lövetni a várat. A bombázások olyan súlyos károkat tettek a kastély termeiben, hogy szinte csak romhalmazt hagytak a vár helyén. Ekkor már csak sejteni lehetett, hogy hol állt a vár kapuja, amit két napon át folyamatosan lövetett a pasa, mígnem a számtalan nyílással kilyuggatott falak összedőltek. A romok között a védők azonban még mindig elszántan küzdöttek, az ostromlók további súlyos veszteségeket szenvedve kényszerültek visszavonulásra.
Csak a még erőteljesebb ágyúzás tette meg a hatását. A törököknek egy idő után sikerült lerombolniuk a kaputornyot, ami több magyar védőt maga alá temetett. Szondi egyik hadnagya, Zoltay (egyes forrásokban Zolthay) János is ekkor vesztette életét. Bár aznap estére sok volt a halott és a vár is elég siralmas képet festett, de a védők még mindig megtartották az erősséget.
Fél nap helyett immáron harmadik napja tartott a küzdelem, ezért a törökök tárgyalásra szánták el magukat. Ali Mártont a szomszéd falu, Nagyoroszi papját küldte el Szondihoz, hogy jobb belátásra bírja, és adja fel a várat. A pasa azt ígérte, hogy megkíméli a védők életét és épségben hagyja őket elvonulni, ám hogy ez csel volt, vagy sem, azt nem tudhatjuk, mert a drégelyi várkapitány immáron másodjára is hajthatatlan volt, és az érseknek tett ígéretéhez híven nem adta fel a várat. Tinódi Lantos Sebestyén 1554-es elbeszélése szerint a kapitány csak annyit válaszolt: „Már későn költ ahhoz!”.
Szondi – látva, hogy a harc a végéhez közelít, – mindenáron meg akarta menteni két kis apródját, hogy azok nehogy olyan fiatalon odavesszenek az öldöklésben. Az ifjakat drága ruhákba öltöztette és a várban lévő két török fogoly gondjaira bízva Alihoz küldte, hogy kímélje meg életüket és tisztességesen nevelje fel őket, illetve a maga számára tisztességes temetést kért a pasától. A „tűzszünetet” kihasználva Szondi többi török foglyot levágatta és összegyűjtötte a várban található javakat és a várudvarban nagy máglyát rakva elégette azokat. A még életben maradt lovakat és marhákat is az udvarra terelte és leölette valamennyit, hogy azokon ne ülhessen az ellen, azokból ne lakjon jól az oszmán. A vár udvarán rakott hatalmas máglya mindent felemésztett, ami török kézre kerülhetett volna.
Az utolsó napon, július 9-én a törökök már a végső rohamra készülődtek. Szondi az összeomlott kaputoronynál várta vitézeivel a támadókat. Ali 12 ezres serege valósággal elözönlötte a rommá lett erősséget, a falakra ezrek kapaszkodtak fel, a magyar hősök pedig az utolsó leheletükig küzdöttek. Szondi a résekhez és a falakhoz osztotta szét embereit, miközben ő a legbátrabbakkal a kapuhoz rohant. „Menjünk a másvilágra, de egy-két törököt mindenikünk vigyen!” – írja Mikszáth Kálmán Magyarország lovagvárai című művében.
Maga Szondi több sebből vérezve még akkor is tovább harcolt, amikor egy golyó a térdét találta. Az iszonyatos fájdalom ellenére is oroszlánként küzdött, fél térdre rogyva is vágta az ellent és jobbra-balra még osztogatta a sebeket. Hihetetlen erejét és elszántáságát még Ali, a kegyetlen hódító és oszmán tisztjei is elismeréssel nézték. Drégely hősei az ostrom negyedik napján, az Úr 1552. július hó 9-én este mind egy szálig elestek, de nem adták olcsón az életüket. Miközben a „Jézus!” kiáltás már csak egyre halkabban hallatszott, helyét egyre inkább az „Allah!” töltötte ki, a nap végére már nem lehetett magyar szót hallani a hegyen, estére csend honolt a várban, amin immáron török zászló lengedezett.
A kegyetlen küzdelemben az oszmán had szinte teljes mértékben elpusztította a drégelyi erődöt, amit így már nem is érte meg nekik helyreállítani. A rommá lőtt várban a későbbiek folyamán csak egy jelképes őrséget hagytak, helyette később Drégely település temploma körül építettek egy kétezer lovas befogadására is alkalmas palánkvárat.
TUDTAD? Az ostrommal kapcsolatosan kevéssé ismert, hogy a drégelyi hősök mártírhalála elkerülhető lett volna, tudniillik a felvidéki hadak osztrák származású parancsnoka, Erasmus von Teufel (akit a magyarok csak Ördög Rézmánnak vagy Ördög Mátyásnak hívtak) a közelben tanyázott és akár Szondiék segítségére is siethetett volna. A Drégelytől körülbelül 40 kilométerre található Léván gyülekezett a felmentő sereg. Mivel igen lassan gyűlt össze Teuffel hada, ezért a parancsnok embereket küldött, hogy a Drégelyhez közeli magaslatokon jelzőtüzeket gyújtsanak, ezzel akarta tartani a vár védőiben a lelket, mintegy megvezetve őket, hogy tartsanak ki, mert érkezik a felmentés. Talán Szondiék mártírhalála is elkerülhető lett volna, ha Teuffel a segítségükre siet és hátba támadja a törököt. Bár a főkapitány tisztában volt vele, hogyha Drégely elesik, akkor azzal megnyílik az út a felvidéki bányavárosok felé, – ráadásul úgy, hogy az olasz, Pallavicini Sforza, valamint Győrből Ehrenreich (Honorius) Khunigsberg várkapitányok is jelezték, hogy csapataikkal csatlakoznának hozzá, így ebben az esetben elég erősek lettek volna a török megverésére – mégsem vállalta a küzdelmet és a közelből karba tett kézzel nézte végig Drégely várának elestét. A sors fura fintora, hogy egy hónappal később, augusztus 10-11-én azonban mégis szembe kellett néznie Ali budai pasa seregeivel a felvidéki Palástnál, ahol is csúfos vereséget szenvedett a törököktől, és elnyerte „méltó” büntetését. A csata után Teufelt a törökök szekér után kötve, egészen Konstantinápolyig (ma Isztambul) vitték, majd zsákba varrták és a tengerbe dobták (más források szerint karóba húzták), fogságba esett 4000 katonáját pedig Budán eladták rabszolgának.
Felhasznált irodalom:
[3] Drégelypalánk – A falu története
Török idők Drégelyen (1552-1593)
Drégely várának elfoglalása után Drégely történetének első, negyven éven át tartó török korszaka veszi a kezdetét. Az újonnan bevezetett török közigazgatásban a vár élén a dizdar (várkapitány) és helyettese, a kathüda állt. Drégely várában 1557-58-ban 211 fős helyőrség állomásozott, ebből az időszakból a vár vezetőinek neve is fennmaradt: Rusztem dizdar és helyettese Haszon Musztafa kihaja, a gyalogos lovas martalócok parancsnoka Musztafa Abdullah szer martoloszán, helyettese Grbács Berenik szermáje. [4]
Palánk várának építését a törökök már az 1560-as évek elején fontolgatták. Dobó István, 1564-ben – ekkor még, mint Léva kapitánya – értesítette Korpona városát arról, hogy az esztergomi bég „valami kastélyt” akar építtetni Drégelyen. Szeptemberben már azt írták a felvidéki bányavárosok a királyhoz intézett levelükben, hogy a törökök Drégelyt „újabban friss hadinéppel rakták meg”, illetve 1567-ben ismét arról kapunk hírt, hogy a törökök Drégelyvár vagy Drégely falu mellett palánkvár építését tervezik.[5]
1575-ben a nógrád-drégelyi bég, a szécsényi és esztergomi bégek segítségével, Drégely település temploma körül árkot ásatva, erős fapalánkot épített oda körülbelül kétezer lovas számára és ezentúl a kezdetben Új-Drégelynek, később Palánknak (a törökök által Bügürdelennek) nevezett erőd lett a hont-nógrádi törökök hadainak kiindulópontja.
1588-ban a törökök ismételten megerősítették a palánki erődítményt, megerősítették annak helyőrségét is. Ugyanis az 1580-as évek végén ismételten felerősödtek a környékbeli portyázások, így Drégelypalánk és annak környéke ismét a „hadak útjává” vált.
A törökök drégelyi uralkodásáról sajnos elég keveset tudunk, viszont az fennmaradt, hogy ők honosították meg itt a dohánytermesztést és az Ipoly árterein, feltehetően a mai Csadó-tanyai mocsaras és lápos részen rizstermesztéssel is próbálkoztak.
Nem sokáig volt török kézen a vár, 1593-ban, a tizenötéves háború során Palánkot (és a palánkvárat) elfoglalták a magyar csapatok, s – Nagy Egyed kapitánysága alatt – őrséget is helyeztek el benne. A törökök azonban az erősség elvesztésébe nem nyugodtak bele, 1594 januárjában Drégely és Palánk várai alatt teremtek, de a várbeliek csakhamar szétverték őket, jelentős lovakból és fegyverekből álló zsákmányt szerezve a töröktől. Az oszmánok 1594 végén ismét a várak visszavételére készültek, egy ezerfős tatár segédcsapattal kiegészülve. A drégelyi és palánki őrségek megsegítésére az alispán nemesi felkelést rendelt el, és a bányavárosoktól kért segélyt, ami bár nem érkezett meg, de a hír elvette a törökök kedvét a támadástól.
Felhasznált irodalom:
[4] https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/SzazMagyarFalu-szaz-magyar-falu-1/dregelypalank-2C69/a-torok-vegvar-2D06
[5] Dunakanyar, 1989 (25. évfolyam, 1-3. szám)1989 / 1. szám
Drégely újra magyar kézen – A palánki huszárok dicső korszaka (1593-1681)
1594. február 26-án, a későbbi II. Mátyás magyar király – akkor még, mint osztrák főherceg – a nógrádi várat ostromló magyar hadak segítségére sietve, eltölt egy éjszakát Drégely várában. A vár visszafoglalása annak a keresztény csapatok által folytatott téli hadjáratnak a zárása volt, amely 1593 végén indult meg Hont, Nógrád vármegyében.
Az 1596-os vesztes mezőkeresztesi csata után – Vidffy Vid parancsnoksága alatt – még jobban megerősítették Palánk őrségét, amely a következő években többször is kitüntette magát a harcokban. Ezt követően a drégely-palánki helyőrség több sikeres támadást hajtott végre a törökök ellen. 1597 húsvétján a nógrádi őrséggel együtt a Vadkertet feldúló török és tatár csapatokon ütöttek rajta, jelentős veszteségeket okozva az oszmán hadaknak, sikerült megfutamítaniuk őket. Alig egy héttel később már a tatárok dunaföldvári táborán ütöttek rajta a szécsényi, lévai gyalogosokkal. A több mint egy órás ütközetben jelentős veszteségeket okozva több száz rabot kiszabadítottak, majd gazdag zsákmánnyal megrakodva hajóra szálltak, és átkeltek a Dunán. Májusban az egri törökök élelmiszer-szállítmánya ellen Esztergomból, Drégelypalánkról és Szécsényből kiküldött különítmény Görögország beglerbégjét lepte meg, aki seregével éppen ezen a tájon tartózkodott. A sereget a magyar vitézek szétverték, háromszáz harcost levágtak, hatvanat elfogtak, és sok rabot megszabadítottak a fogságból, majd gazdag hadizsákmányra szert téve visszatértek őrhelyeikre.
1605-ben Bocskay István hadvezére, Rhédey Ferenc foglalta el a bányavárosok előkapujának számító Drégely és Palánk várait Rudolf császár seregeitől, és néhány évre meg is tartotta azt magyar kézben. Egy korabeli kimutatásból megtudhatjuk, hogy 1610-ben a vár zavartalanul működik, Palánk főkapitánya Kovách Boldizsár, vicekapitánya, Nagy Gáspár, mellettük zászlótartót, sípost és dobost is fizetnek. A lovasok száma száz fő, a főkapitány és Balogh Boldizsár parancsnoksága alatt, a gyalogosoké ugyanannyi; utóbbiakkal Rády Péter és Nagy Lukács vajdák rendelkeztek. A palánk őrségének fenntartása a pattantyúsok (azaz tüzérek) fizetésével együtt 762 forint 20 dinárba került, ami éves viszonylatban több mint 9 ezer forintot tett ki.
A korabeli törvénycikkek tanúságai szerint 1604-ben és 1612-ben is megerősítették a várat közmunka által. A következő években azonban ismét a császáriak kezébe kerülhetett az erősség, ugyanis a legközelebbi hír szerint 1619-ben foglalja vissza Bethlen Gábor Palánkot az osztrákoktól, majd 1644-ben, a harmincéves háború során Kemény János hadvezér foglalja vissza a fejedelem számára.
1630-ban a palánki főkapitányság már oly előkelő állás, hogy akkori főparancsnoka, Bakich Péter, aranysarkantyús vitéz és királyi főpohárnok volt. Az ő idejében, 1632-ben, a törökök újabb támadást intéztek Palánk ellen és helyőrségéből 26 embert levágtak. Ez évben a vármegye kétszáz gyalogost küldött a várba.
Az 1640-es években a török és császári katonák sarcolásai miatt a falu, a szomszédos Hidvég, Ipolykeszi településekkel együtt szinte teljesen kiürül. 1644-ben Rákóczi György, 1646-ban Ibrahim budai basa foglalja el Palánkot, aki új alkut köt az itt élőkkel – mely szerződés másolata törökül, magyar fordítással megvan a parochia gróf Nádasdi Ferencz plébános által szerkesztett históriájában – és elkezdi visszatelepíteni a lakosságot, azonban nem túl sokáig tarthatta meg a falut, mert 1650-ben már a megyei jegyzőkönyvből Pogrányi Ferenczet tudjuk a vár kapitányának. Az országos közmunkán kívül Hontmegye majdnem évenként járult hozzá a palánkvár karókkal és vesszőkkel való megerősítéséhez, s a katonaság élelmezéséhez.
1648-ban Balassagyarmatot fenyegette nagy török veszély, aminek megsegítésére felkerekedtek a palánki huszárok is, de a gyarmati védők mellé állt a lakosság, sőt még a gyarmati nők is. A magyar nők hősies elszántsága meglepte a törököt, míg a várat támadták, forró olajjal és forró vízzel öntötték őket nyakon, azonban később a várostól távolodva, a nők is felfegyverkezve rontottak rá a törökre, és sokakkal, de még megával az Agával is ők végeztek. A harc vége felé érkezett meg a palánki kapitány, Forgács Ádám is, aki magyar és német lovasaival egészen Nógrád váráig kergette a megfutamodó törököket. A diadal és a hősiesen küzdő nők tiszteletére Balassagyarmat 1908-ban emlékoszlopot állíttatott.
Egy 1655-ös törvénycikkelyből tudjuk meg, hogy Palánk várának 200 lovas és 200 gyalogos a védője, a törvényből kiderül továbbá, hogy a vár kijavításához Trencsén vármegye alsó járását rendelik. Ezt követően leáldozik a vár sorsa, 1663-ban tárgyalások kezdődnek a császáriak és az oszmánok között, melynek keretében a törökök Nyitra és Léva várát követelik, azonban azokat a Habsburgok nem adják át nekik, cserébe viszont Szécsény, Gyarmat, Hollókő, Buják és Palánk várát ajánlják fel. Ennek következtében 1663. őszén egy jelentős oszmán csapat érkezik Palánk felé, aminek hallatára a rosszul fizetett helyőrség az ágyúkat elássa és elmenekül. A palánkvárat elhagyó utolsó két őr fel is gyújtotta a palánkot, amit a néhány évre azt megszálló török had már nem épített újjá.
1680 után megkezdődik a török kiűzése Magyarországról, 1681-ben találkozhatunk még újra egy törvénycikkben Palánk nevével, amikor is az ismét magyar kézen lévő vár védőit Korponára vezénylik át. Az ország középső részeinek felszabadulásával és a helyőrség elvonulásával megszűnik Palánk végvár szerepe.
A török kiűzése után (1682-1810)
Az ország fokozatos felszabadításával és a török elűzésével, a hátrahagyott nyomorúság ellenére is, az akkor még két település, Drégely és Palánk valamelyes fejlődést mutat. A két, jogállását tekintve különálló település, illetve Drégely és Palánk vára egészen eltérő pályát járnak be. A XVIII. századi országleírások Drégely termékeny földjét és Palánk híres Dohányát említik meg.[6]
Drégely a XIII. századtól a térség egyik központi települése volt, mezővárosi ranggal, amely a XVI-XVII. századi török pusztításnak és a lakosság folyamatos elmenekülésének (és részben kicserélődésének) köszönhetően az 1700-as évekre visszasüllyedt az egyházi jobbágyközségek státuszába. A falu lakói robotos szolgáltatásokkal tartoztak az esztergomi érseknek, a község földesurának. Az itt élő jobbágyok házaikat, kertjeiket, szőlőiket, szántóikat úrbéres feltételek mellett birtokolták. Az érseki uradalom felé szolgáltatandó terheik csak abban különböztek a többi jobbágyfaluétól, hogy a robot egy részét pénzzel megválthatták.
A XVI. század második felében megszülető Palánk később is megőrizte végvári szabadságjogainak egy részét. A település élén nem bíró (mint Drégely esetében), hanem hadnagy állott. A község lakói többnyire mesteremberek voltak, akik zsellér jogállással rendelkeztek, így a robot és a tized alól is mentesek voltak. Feladatuk azonban sok esetben összekapcsolódott a drégelyi uradalommal, ugyanis ők adtak kíséretet az uradalom számára, az ő feladatuk volt a postahordás és a tized beszedésének (dézsmálás) a végrehajtása, valamint a termények megőrzése is.
A Habsburgok ellen kibontakozott Rákóczi-szabadságharc idején a megye, így Drégely és Palánk is a fejedelem mellé állt, ami viszonylagos stabilitást hoz el a térségnek, így a települések mind létszámukban, mind anyagi erejükben gyarapodnak. Rákóczi és tábornokai védlevélben szavatolták Drégely-Palánk javainak biztonságát[7], mivel az egy fontos hadi út mellett feküdt, amelyek a kuruc seregek Gyarmat vagy Vadkert felől gyakran vonultak át Érsekújvár felé. 1708. június 25-én maga, II. Rákóczi Ferenc is tábort vert Drégely-Palánknál.
Az 1711-es szatmári békekötés után megváltozott a helyzet Palánkon. A végvári szabadságjogokból eredő szabad vallásgyakorlat lényegében megszűnt a településen, ennek köszönhetően a XVI. században létrejött drégelypalánki református esperesség esetében az az anomália alakult ki, hogy bár az esperesség a későbbi századokban is megmaradt (nevében drégelypalánki), mint a környékbeli nógrádi református települések központja, de maga a református egyház megszűnt a Drégelypalánkon. 1741-ben az érseki uradalom még a faluba költözést is megtiltotta a protestáns vallásúaknak, kivéve azoknak hagyták meg a községben maradást, akik katolizáltak.
A császáriak katolikus vallás megerősítése érdekében 1735-ben Palánkra katolikus németeket telepítettek be (fennmaradt családnevek: Szémüller, Gréczi[8]), akik a drégelyi bírótól függetlenek voltak, vezetőjük a saját maguk által választott hadnagy. A hadnagyi tisztség a régi, végvári időkből fennmaradt katonai szerkezet hagyatéka. Hőke Lajos örökíti meg a Drégeli Emléklapok oldalain, hogy a helyiek a németek vezetőjét csak paraszt-hadnagynak hívták, akinek a háza előtti oszlopon, mintegy a rangjának megjelöléseként, egy fából faragott katonabábút helyeztek ki. A faragott katonabábut a helyiek 1849-ben az osztrák hadsereg közeledtének hírére felégették.
Az 1750-60-as években megérkezett az országban pusztító pestisjárvány Drégelypalánkra is, melynek emlékére, a járvány lecsengése után, 1762. november 8-án építették a Szentháromság-szoborcsoportot. A szobrot a túlélők állíttatták, megemlékezve az elhunytakról, a Jóisten védelmét, reményt és gyógyulást remélve, így alkotva meg a település egyik legősibb és legértékesebb szakrális emlékét.
Az 1700-as évek második felében tovább romlik Drégely várának állapota. Bár Rákóczi védelme alatt Palánk megerősítésre került, azonban a korabeli híradások szerint Drégely várkastélya már akkor tetőtlen volt. A helyzetet nem segítette, hogy a Habsburgok kifejezetten üdvösnek látták a várak katonailag használhatatlanná válását (azaz rombolását), ezt pedig úgy érték el, hogy az építkezésre alkalmas kövek elhordását kifejezetten ösztönözték, mivel a várfalak készre faragott kövei értékes építőanyagnak számítottak, engedélyezték a földesurak vagy a falusiak számára, hogy elhordják azokat házépítésekhez. Így történt ez Drégely várával is. A kezdetben csak tetőtlen vár falait sorra bontotta el a lakosság környékbeli építkezésekhez. A még megmaradt falmaradványokat 1801-ben Kondé Benedek hercegprimási jószágigazgató hordatta el gazdasági épületek építőanyagául[9], valamint az 1810. szeptember 8-án felszentelt dejtári római katolikus templom alapjába építették bele.
Felhasznált irodalom:
[6] Száz Magyar Falu / Drégelypalánk / Egy domínium központja
[7] A drégelypalánki parochia históriájában másolati példányként fennmaradt II. Rákóczi Ferencz 1706-os Esztergomban kelt latin nyelvű védlevele is, illetve Bercsényi Losonczon 1708-ban kelt levele magyarul, valamint Pálfi 1712-ben Budán kelt levele németül.
[8] Czellahó László: Élő történelem, Drégelypalánk, 2008.június 23., 182.o.
[9] A Pallas nagy lexikona, 5. kötet (1893) D / Drégely-Palánk
Az 1800-as évek történései és az 1848-49-es szabadságharc
Az 1800-as évek elején több természeti katasztrófa is történt Drégelypalánkon. 1806-ban, 1810-ben és 1813-ban is heves földrengések sújtják a falut, 1813-ban lángra kap és leég a palánki iskola.
1848. évi 9. törvénycikk megszünteti a jobbágyság intézményét, aminek következtében eltörlésre kerülnek az úrbéri szerződések alapján beszedett korábbi földesúri szolgáltatások, mint a kilenced, az egyházi tized, a robot és a cenzus. Valamint ez azt is jelentette, hogy a volt jobbágyoknak és földesuraknak úrbéri perek során rendezniük kellett a zsellérek részére juttatandó földterületeket. Drégely-Palánkon a község volt földesura, az esztergomi érsek a település lakosságának átengedte a falu lakosainak megélhetését biztosító dohányföldeket.
A jobbágyfelszabadítás azt is eredményezte, hogy a munkaerő pótlására a bérmunkások számára fejleszteni kellett a majorságokat. Ekkor épültek fel a faluban a majorok, az Öregmajor és az Újmajor (később Szondymajor). Majd 1913-ban megépült a Babátmajor a Babát-pusztán, aminek ekkor 13 állandó lakosa is volt. Az Öregmajornak 1912-ben 20 lakosa, a Szondymajornak 1920-ban 94 lakosa, illetve „egyéb külterületen” 65 lakosa volt.[10]
Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején a faluból is többen jelentkeznek honv
édnek. Az 1552-es ostrom után itt maradt törökök leszármazottairól fennmaradt egy feljegyzés, miszerint a Csósza családnevű, egykori oszmán leszármazottak férfi tagjai is részt vettek a magyar forradalomban és szabadságharcban, de sokan nem tértek haza közülük, családjaik pedig később elszegényedtek.[11] A drégelypalánki plébánia aktívan kivette a részét a szabadságharc eseményeiben, az itt szolgáló segédlelkészek és egyházi személyek közül többen csatlakoztak a Nemzetőrséghez, vagy csak a templomban hirdették ki a magyar kormány rendeleteit és a Függetlenségi Nyilatkozatot, így támogatva a függetlenségi harcot, ezért később kényszerű áthelyezésekkel vagy börtönnel fizettek.[12]
Mintegy 170 ezer magyar fogott fegyvert 1848-1849-ben a haza védelmében a Habsburg uralom ellenében, akik neve sajnos a legtöbb esetben nem maradt fenn. Egy magyar katona háborús naplójának köszönhetően nem merült a feledés homályába, az ő neve Köveskáli Győrffy Endre. Az egykori pápai főiskolai diák, szinte egyenesen az iskolából állt be honvédnek és néhány hónap múlva már vitézségével tűnt ki társai közülés őrmesterré lépett elő. Győrffy végigharcolta a diadalmas tavaszi hadjáratot, a hatvani és az isaszegi csatákat, aminek következtében 1849. április végén, Drégelypalánkon hadnaggyá léptették elő. Sajnos további rendfokozatot már nem léphetett, mert 1849. május 21-én Buda várának ostromakor, 24 évesen életét veszítette.
1849. nyarán a magyar forradalom leverésére ideérkező orosz intervenciós hadsereg megindul Magyarország ellen, így az északi országrész útjai felértékelődnek, így Drégelypalánk térségében is folyamatos katonai mozgások történnek, a térség lakóit beszállásolási kötelezettséggel is terhelték, ami az itt elvonuló katonák elszállásolását vagy ellátását jelentette.
Egy régi anekdokta szerint 1849. augusztus elején egy osztály orosz huszár vonult át az Ipolyon, Ipolyhídvég felől Drégelypalánkra, katonai felderítés és rendfenntartás céljából jártak a környéken, és tértek vissza Nagyorosziba, állomáshelyükre. Állítólag nem sokkal az elvonulásuk után egy öreg magyar huszár is megjelent a faluban egy négylovas szekérrel száguldva be a településre, amit egy katonai szekérhajtó, úgynevezett fúrvezér hajtott. A helyiek által megszólított huszár elmondása szerint Selmec vidékéről érkezett és Klapka Györgyhöz siet Komáromba, mert a szekere tele van puskaporral és golyókkal. Bár a járókelők figyelmeztették rá, hogy a faluból éppen akkor érnek ki az oroszok, az öreg csak ennyit mondott: „A pipám mindig ég, s azzal fölgyújtom a puskaport. Golyó is van közte elég. (…) Meghalok, igaz, de győzök!”. Hogy mi lett a sorsa a huszárnak és eljutott-e a zsákmánnyal Klapkához, azt nem tudjuk, mindenesetre feltételezhető, hogy bátran és diadalmasan halt meg.[13]
1849 őszétől országos szinten, így Drégelypalánkon is megkezdődik a volt nemzetőrök összeírása, a fegyverek beszolgáltatása, a Kossuth-bankók bevonása és a Habsburg közigazgatás újjászervezése.
1855-ben súlyos kolerajárvány pusztított a faluban, egyedül csak július hónapban ötvenen haltak meg. Ha nem lett volna elég, mellette még a marhavész is pusztított, amely a plébánia összes „svájci” marháját elpusztította. Feltehetően van összefüggés ezen események, és a Drégelyen található Szent Vendel kápolna 1857-es építése között. Szent Vendel ugyanis az állattartók, a pásztorok és juhászok védőszentje, a kápolna építése a járványok elvonulását és a lakosság háláját hivatott kifejezni.
Az 1867-es kiegyezés hozta el a két település Drégely és Palánk egyesülését. Bár a különállás a későbbiekben is megmutatkozott, talán némileg még napjainkban is érezhető. Az 1950-es évekig sport- és kulturális vetélkedők is voltak a két településrész között, a külön üzlethálózat, két vasútállomás még a rendszerváltás után is megmaradt. A község ipari fejlődése is a kiegyezést követően indul meg. Ekkor épül meg többek között a Drégelyi Téglagyár is. A fejlődésnek csak az első világháború szab gátat.[14]
Felhasznált irodalom:
[10] AGRÁRTÖRTÉNETI SZEMLE 58. évfolyam (2017)2017 / 1-4. szám
[11] Nagybajuszú törökök leszármazottai: a drégelypalánki Csószák
[12] https://publicatio.bibl.u-szeged.hu/18739/1/Amagyarhadseregtaborilelkeszei184849-ben.pdf
[13] Bolond Miska, 1861. (2. évfolyam, 1-52. szám)1861-05-19 / 20. szám
[14] Czellahó László: Élő történelem, Drégelypalánk, 2008.június 23., 182.o.
Az első világégés drégelypalánki fejezete
1914-ben kirobbant az első világháború, amely Drégelypalánk 18 és 53 év közötti férfiait is a frontra szólította. A falu férfi lakossága megjárta a háború legvéresebb hadszíntereit, közülük 39-en sohasem térhettek már haza. Az otthonmaradottakra hárult a gazdaság valamennyi terhe, a földek megművelése és a termények betakarítása, ami különösen nagy terhet jelentett a családok számára. A kőkemény mezőgazdasági munka így az idősekre, nőkre és gyermekekre hárult. 1916-ot követően a helyzet súlyosbodik, rendszeressé válnak a kényszerbeszolgáltatások, amik egyre nagyobb terhet rónak a falura is. Ennek áldozatául esnek a palánki templom harangjai is, melyekből 1916-ban ágyúkat öntenek.
1918-ban összeomlott az olasz front, a katonai helyzet tarthatatlanná vált, az első világháborút Magyarország elvesztette. 1918 októberében a harcterekről rendetlenül özönlött vissza a katonaság, ekkor tértek haza a faluba az első világháborúban résztvevő drégelypalánki férfiak is.
A drégelypalánki csehkiverés története (1919. január 9-30.)
Az első világháború után az egész országban háborúellenes hangulat uralkodik, ennek köszönhetően a háborúellenes pártok kerülnek előtérbe, így az 1918. október 31-ei őszirózsás forradalmat követően Károlyi Mihály alakít kormányt. 1918 végén megalakul az Osztrák–Magyar Monarchia más államaiban megalakult nemzeti tanácsokhoz hasonlóan a Magyar Nemzeti Tanács, mely felhívja a községek vezetőit, hogy alakítsák meg a falvakban is a nemzeti tanácsokat. Így Drégelypalánkon is megalakult a nemzeti tanács és a frontról hazatért katonák bevonásával létrehozták a nemzetőrséget, amely a rendet volt hivatott fenntartani.
A faluban a rend azonban nem tartott sokáig, ugyanis 1919. január közepén a csehszlovák hadsereg, megszállta a falu vasútállomását, amely akkor fontos közlekedési csomópontnak számított. A cseheknek nem volt nehéz dolguk, mivel az őszirózsás forradalmat követően hazánk haderejét gyors ütemben leszerelte, addig ők megkezdték a történelmi Magyarország északi területeinek birtokbavételét, a fontos vasútvonala és hidak biztosítását.
Ebben az időszakban a vasút volt a hadviselés gerince. Mivel Drégelypalánkon haladt keresztül az Ipolyságot és Balassagyarmatot is összekötő Budapest-Vác-Drégelypalánk-Balassagyarmat-Losonc vasútvonal, és a település az Ipoly mellett is fekszik, ahol a folyó egyik jelentős kőhídja vezetett át, így a falu helyzete felértékelődött és 1919 januárjára a csehszlovák és a magyar katonai erők egyik legfontosabb érintkezési pontjává vált.
Az esemény kiindulópontja január 9-e, amikor is a frontról hazatérő katonák érkeznek Drégelypalánkra Léváról. A katonákat a helybeliek magánházakban, a plébánián és más épületekben elszállásolták, élelmet biztosítottak számukra. A Léváról Ipolyságon át Drégelypalánkra érkező Pálmay Ernő százados az Ipoly mentén új védelmi vonal kiépítésébe kezdett.
A csehszlovákok csapatmozgásokba kezdenek, január 10-én már majdnem sor került az első incidensre, mivel az ekkor Ipolyságra érkező csehszlovák légionárius oszlop parancsnoka felszólította a drégelypalánki magyar helyőrség parancsnokát, Pálmay Ernő századost, hogy a cseh vasúti szerelvényt engedje át a falun Losonc felé. Pálmay megüzente, hogy magyar földön csehszlovák katonai szállítmányok márpedig nem haladhatnak át, ha mégis megpróbálkoznak, azt fegyverrel fogja meggátolni.
Piccone tábornok, a csehszlovák megszálló erők olasz parancsnoka ezért parancsot adott a teljes vasútvonal megszállására, a csehszlovákok január 10-én meg is támadják Ipolyságot, 11-én pedig Ipolyhídvéget. Az első drégelypalánki összecsapásra január 13-án (más forrás szerint 14-én) kerül sor, amikor a csehszlovák katonák este átkelnek az Ipolyon Ipolyhídvég felől és megtámadják a vasútállomás épületét, kiszorítva onnan a Drégelypalánkot védő magyar egységet. A csehek a vasútvonalat megszállják, a sínekre Ipolyvece irányába őrséget állítanak. A vasútállomás azért volt fontos számukra, hogy biztosítsa a Balassagyarmat felé vezető utat és a tovább haladó katonák ellátását. A drégelypalánki esperes, Márton István a Historia Domusban azon a napon rögzítette, hogy a Drégelypalánknál húzódó demarkációs vonalon „beállott a hadi állapot”.[15]
Január 16-ára virradó éjjel két cseh zászlóalj kel át az Ipolyon, elfoglalva az Ipoly menti falvakat és a megyeszékhelyt, Balassagyarmatot. Pálmay százados harc nélkül feladja Drégelypalánkot és visszavonul Magyarnándorra és Nagyorosziba. A csehszlovákok a község több csomópontját, így a vasútállomás mellett az iskolát is megszállják. A faluban állomásozó cseh katonák ezekben a napokban puskáikkal célba vették a Szondi-kápolnát is, amely a dicső magyar múltra emlékeztette őket. A kápolna falain később mély lyukak hirdették a gyalázatot. A lövések során a kápolna tornya is megsérült, ezt követően a harangot le kellett vinni a palánki templomba.
A balassagyarmati csehkiverés sikerét kihasználva a mindössze 79 fős Pálmay-csoport január 27-én támadást indít és felszabadítja Dejtárt és Ipolyvecét, majd január 29-én rövid harc után lefegyverezte a Drégelypalánkon állomásozó cseh egységet. A csehek még aznap ellentámadtak, a harcok egész nap folytatódtak. Az esti órákban a csehek megerősítést is kaptak, egy páncélvonat formájában, de a harcokat mégsem tudták megfordítani. Egy cseh forrás szerint az Ipolymentén a legerősebb harcok Drégelypalánknál a vasútállomáson folytak. A csehek a páncélvonat segítségével kíséreltek meg visszafoglalni a települést, de Pálmay magyar géppuskásaival nem bírtak. Pálmay a páncélvonat elleni védekezésül, a vasútállomástól nyugatra található síneket felszedette, hogy a vonat ne gördülhessen be az állomásra és visszavonulót fújt, hogy sorait rendezni tudja. Végül a csehszlovák ellentámadást Pálmay Ernő és csapata másnap, január 30-án sikeresen visszaverte és Hontig, majd egészen Ipolyságig kergette a cseheket.[16] A csehek kiverésében a drégelypalánkiak is kivették a részüket, ugyanis a falu lakosságából mintegy kétszáz fő jelentkezett a csehek kiverésére és csatlakozott a Pálmay-csoporthoz.[17]
Márton István plébános így ír az eseményekről: „Január 29-én katonáink megtámadták a vasúti cseh őrséget, lefegyverezték; néhányat elfogtak, egy közülük átfutott Hídvégre, honnét a csehek elkezdtek gépfegyverezni; a kölcsönös tüzelés egész nap tartott. Délután a csehek Ipolyságról páncélvonaton jöttek, egészen a Szondi-majorig; onnét néhány ágyúlövedéket küldtek a faluba, a majorban egy világító bomba felgyújtotta az uraság szénakazalját. Ezen nap reggelén Klénáncz Ottó káplán átment gyanútlanul Hídvégre misézni, onnét azonban a közbejött tüzelések miatt három nap múlva jöhetett csak haza.” A harcok azonban nem értek véget, a plébános a bejegyzést így folytatja: „A tüzelés január 30-án tovább folyt, 10-14 löveg részint a Szondi-kápolna felé, részint a falu határában esett le, egy magyar katona halálosan megsebesült, elláttuk szentségekkel, levittük Vácra; egy cseh katona elesett, neve ismeretlen. Az Ipolyon innenső részeket tehát a magyarok megtisztították a csehektől.”. Ezen a napon került visszafoglalásra is a drégelypalánki iskola is, ahol január eleje óta szünetelt az oktatás. Bár Drégelypalánk január végére megszabadult a csehszlovák megszállóktól, Ipolyhídvégen a csehek foglalták el a palánki helyett az iskolát, és szilárdították meg az Ipolyon a demarkációs vonalat. Ahogyan a plénános nyugtázza: „Ezen időtől Hídvégre csak cseh igazolvány mellett járhatunk át.”[18]
Felhasznált irodalom:
[15] Antal Zoltán: A balassagyarmati csehkiverés története. Balassagyarmat, 1933. 20.
[16] FOGARASSY László: Felvidéki guerillaharcok a Károlyi kormány idején
[17] Balogh Zoltán: Drégelypalánk (Száz Magyar Falu könyvsorozat / Drégelypalánk / Háborúk és rendszerváltás fejezet)
[18] Hídvég és Drégelypalánk sorsa az 1918-as fordulat után – Felvidék.ma
A Tanácsköztársaság rideg szele Drégelypalánkon (1919. március-április)
Hiába sikerült 1919 januárjában kiűzni a csehszlovákokat a Drégelypalánkról, a cseh megszállás veszélye még hónapokig a falu felett lebegett. A település a következő hónapokban is folyamatos veszélynek volt kitéve.[19] De ha ez nem lett volna elég, egy újabb nehéz helyzet várt a drégelypalánkiakra.
1919. március 21-én kikiáltották a Magyar Tanácsköztársaságot. A proletárdiktatúra szocialista kialakítói március 23-án már népgyűlést tartanak Drégelypalánkon. A faluban is megalapításra kerül a községi direktórium (a helyi tanács irányító testülete). A direktórium vezetője Csizmadia Ferenc (beceneve: Hortyos), aki kiváló szónoki képességeivel érdemelte ki ezt a pozíciót. A tanács tagjai: Korcsok István, Terényi Ferenc, Szémüller Mihály, Csizmadia István. Később, a Tanácsköztársaság bukása után a direktórium tagjait Miskolcon bebörtönözték.
A drégelypalánki plébános, Márton István így ír erről az időszakról: „Március 21-ig az ország sorsa felborult; a hatalmat a kommunisták vették át, kikiáltották a proletárdiktatúrát, s ezzel felülkerekedett az istentelen, nemzetközi /…/ elem, s elkezdődött egy keserves, izgalmakkal teli időszak. Községenként megalakultak a katona- és paraszttanácsok, a direktóriumok; bíró, jegyző megszűnt, az iskolákat, azok ingatlanait lefoglalták. A helybeli direktórium a legnagyobb demagógokból alakult az Ipolyság újvároson (Homok) székelő megyei és járási direktórium vezetése alatt. A plebániabirtok szocializálva lett. A templomvagyon leltárát is át kellett adni; az értékeket egyelőre nem vitték el. Az itt volt jobb érzelmű magyar katonákat kiegészítették csirkefogó, volt vöröskatonákkal, kik dorbézoltak, loptak; dologkerülő politikai megbízottak jártak, keltek, szórakoztak és terrorizáltak, ellenőrizték a templomi prédikációkat is. Az itteni direktórium, főképp annak elnöke garázdálkodott, jegyzőt, templomgondnokot, Csósza Józsefet bezáratta, az uradalmi bérlőt a forradalmi törvényszék elé hurcolta. Segített neki néhány részeges iparos és elvadított földműves ember, örülve a hatalomnak. A nép tűrt az óriási terror alatt.”.[20]
A proletárdiktatúra kikiáltása után a csehszlovákok is vérszemet kaptak, április elején ismét Drégelypalánk közelébe, Ipolyhídvégig nyomultak előre. A magyar hadsereg egy páncélvonatot irányított Drégelypalánkra, és a magyar csapatok ellentámadásba lendültek és visszafoglalták Hídvéget. A tűzharcokban kilenc magyar és nyolc cseh katona esett el. Ez az időszak igen mozgalmas a falu életében, az ide-oda vonuló magyar és cseh páncélvonatok és katonai egységek és a Tanácsköztársaság kiszolgálói zsarnokoskodásának ideje.
Felhasznált irodalom:
[19] Balogh Zoltán: Drégelypalánk (Száz Magyar Falu könyvsorozat / Drégelypalánk / Háborúk és rendszerváltás fejezet)
[20] Hídvég és Drégelypalánk sorsa az 1918-as fordulat után – Felvidék.ma
Trianon és a második világháború árnyékában (1920-1950.)
1920. június 4-e óriási trauma mind az ország, mind Drégelypalánk számára, a falu ugyanis elvesztette Hont vármegyei központját, Ipolyságot és leányegyházát, Ipolyhídvéget. Végül a falu több közigazgatási határhúzást követően Nógrád megyében kötött ki. Így lett a Drégelypalánk a török idők Magyarországának déli végvárából északi határtelepülés.
Trianonnak köszönhetően Drégelypalánk gazdasági és közigazgatási súlya is csökkent. Ipolyhídvég és a környező Ipolymenti falvak Csehszlovákiához kerülésével a vasúti közlekedés és forgalom, a postai és távközlési szolgáltatások súlya, valamint a község korábbi kiemelkedő központi szerepe is lecsökkent. A gazdasági hátrány mellett társadalmi károk is érték a drégelypalánkiakat, mivel a határhúzás következtében családok és rokonok is szét lettek szakítva.
A második világháború ismét megkövetelte a falu férfi lakosságának hadba állását. A drégelypalánkiak a Losonci 23. gyalogezredbe kerültek besorozásra, aminek következtében 1942 nyarán a Don-kanyarban és 1943 januárjában az urivi áttörésnél az első vonalban találták magukat.
Nyugodjatok békében, akiknek édes hazánkért folyt ki piros vére.
Fájó szívvel emlékezünk a ti szenvedésetekre,
akik ott a csatatéren meghaltatok vérben.
Nem tudjuk, hogy hol sírotok, nem hintünk rá virágot,
Értetek a Jóistenhez Mennybe küldjük imánkat.
Koszorúkat nem vihetünk a ti sírhalmitokra,
mert nem tudjuk hol van a sír az idegen országben.
Kik messze távolban, idegen országban,
nyugosznak közös sírban.
Ragács Imréné (Pál Mária) – A Szentháromság nevében című verse[21]
1944. június 12-én a nógrádi zsidóság, köztük a drégelypalánki zsidó családok is deportálásra kerültek Losoncon keresztül Auschwitzba. Sokan a haláltáborokban vesztették életüket, egyesek megszöktek, míg másokat drégelypalánkiak is bújtattak és segítettek. Az áldozatok emlékét a zsidó temetőben található holokauszt emlékmű őrzi.
1944 őszén a palánki templom harangjai ismét áldozatául esnek a világháborúnak, a két középső, 181 és 350 kg súlyú harangot háborús célokra elvitték. Azon év őszén óriási fogalom volt Drégelypalánkon, két forgalmas országút keresztezte a falut, így a német és a magyar katonák is erre vonultak el, sőt sok menekült a plébánián talált ideiglenes szálláshelyre. December elejére a német pékség és német kórház is elhagyta a falut, helyükre visszavonuló, harcoló alakulatok érkeztek.[22] 1944 végén a helyi lakosoknak el kellett hagyniuk Drégelyt és ideiglenesen Palánkra (vagy más közeli faluba) kellett költözniük, mivel a házaikban erdélyi magyarokat szállásoltak el. Hiába volt a betelepítettek 90%-a civil, mégis mind egyenruhát kaptak és a szovjetek oldalán harcolniuk kellett a németek ellen. 1945. márciusában ezek az erdélyiek a Garam folyónál mind egy szálig életüket vesztették, amikor a németek átengedve őket a Garam hídján, kíméletlen csapást mértek rájuk.[23]
1944. december 7-én Drégelyen megjelent 4-5 német katona és a helyi gyerekek között kerestek önkénteseket, akik az általuk hozott tányéraknákat cipelik a vasúti hidakhoz, hogy aláaknázzák azokat. Mindez a délelőtti órákban 10-11 óra körül történt, a céljuk a 14:30-kor érkező budapesti vonat felrobbantása volt a híddal együtt. Hogy nem lett nagyobb baj, az annak köszönhető, hogy a gyerekek között ott volt, Mekvricska Karcsi is, akinek a nővére éppen azzal a vonattal érkezett haza Drégelypalánkra, így a kisfiú az esetet azonnal jelentette a csendőrségen, így a helyszínre érkező magyar katonák időben fel tudták szedni az aknákat és el tudták azokat szállítani onnan, mire odaért a vonat. Másnap, december 8-án egy úgynevezett Sztálin-gyertya (szovjet ejtőernyős világítóbomba) ért földet a temető és a Tiliga-kereszt közötti területen, ahol néhány kazalt felégetett. Az emberek nem mertek a közelébe menni eloltani a tüzet, mert féltek.[24]
1945. december 9-én a szovjet csapatok rövid harcok során elfoglalják Drégelypalánkot. Drégely utcáin egy, Palánk utcáin pedig öt tank vonult végig, amiből kettőt kilőttek a németek. Az oroszok Börzsönybe szorították vissza a német-magyar haderőt, akik bár néhány napig tartják magukat a doboldal lövészárkaiban, végül meg kell adniuk magukat. Drégelyen csak az iskola épülete sérült meg, Palánkon azonban súlyos károk keletkeztek, a december 9-ei és 11-ei bombatámadások során súlyos találatot kapott többek között a vasúti híd, a plébánia és az iskola épülete, valamint több lakóház is, leginkább a Petőfi utcában és a Fő úton.[25] December 11-én német bombázók teljesen lerombolják a plébánia épületét, a templom néhány kisebb támadást kap csak, de szerencsére megússza a bombázásokat.[26] A harcok két drégelypalánki civil áldozata Blaskó György és Kemencei Ambrusné voltak. December 9 és 24-e között az Ipolynál állt a front, az Ipoly túlsó feléről folyamatosan lőtték a templomot és a plébániát (már, ami 11-e után még megmaradt belőle), így a misézést egy időre a templomban be kellett szüntetni. Klenáncz Ottó, drégelypalánki kanonok december 17-étől a drégelyi Szent Vendel kápolnában misézett ezt követően minden nap.[27]
A szovjet katonák a nekik tetsző házakba beköltöztek, az istállókba, pajtákba betörtek, az állatállományt felélték. Mintegy 3-4 hónapig, amíg a településen tartózkodtak a drégelypalánkiak házaiban laktak. A helyi lakosok vagy elmenekültek a faluból, vagy az állatok között az ólakban, és a pincékben bujkáltak, ott vészelték át ezt az időszakot. Az oroszok végül 1945. áprilisában hagyták el a falut.
Az 1945. április 5-ei csehszlovák kassai kormányprogram megfosztotta a felvidéki magyarságot állampolgárságától és az országból való elűzésüket tűzte ki céljául. Ezt követően 1946. február 27-én aláírásra kerül a csehszlovák-magyar lakosságcsere egyezmény. Majd 1947. február 10-én aláírásra került a párizsi békeszerződés, amely visszaállította a trianoni határokat, így Drégelypalánkból ismételten határtelepülés lesz. Mindhárom eseménynek az lett a következménye, hogy megindult a magyarok tömeges áttelepülése a megcsonkított Magyarországra. Az első áttelepített magyar csoportok már 1945. április közepén megjelennek Drégelypalánkon és annak térségében. Az 1946-os egyezménynek köszönhetően csak Nógrád megyébe mintegy ötezer menekült érkezik.[28]
1945. elején a szétesett közigazgatás megszervezésre került Drégelypalánkon is megalakult az új hatalmi szerv, a nemzeti bizottság Klénáncz Ottó, plébános vezetésével. Sajnos a nemzeti-konzervatív irány nem túl hosszú életű, mivel 1947-ben Sztálin parancsára megkezdődik hazánk szovjetizálása. A kommunista hatalomátvételt követően Drégelypalánkon is megkezdődnek az államosítások és a falu vezetését 1950-től nem a bíró, hanem szovjet mintára a tanácselnök látja el. Az utolsó két falubíró Tóth János és Pásztor János voltak. Az első tanácselnök Molnár István volt, akit Mechura János követett.[29]
Felhasznált irodalom:
[21] Czellahó László: Élő történelem, Drégelypalánk, 2008.június 23., 207.o.
[22] A drégelypalánki Historia Domus 118-121. oldala.
[23] Idősebb Tóth László elbeszélése nyomán. Rozek Tamás: Egy XX. századi település élete Magyarországon – Drégelypalánk 1945-től napjaink.
[24] Czellahó László: Élő történelem, Drégelypalánk, 2008.június 23., 209.o.
[25] Rozek Tamás: Egy XX. századi település élete Magyarországon – Drégelypalánk 1945-től napjaink, https://dregelypalank.hu/wp-content/uploads/2015/12/Dr%C3%A9gelypal%C3%A1nk-Rozek-1945-2005.pdf
[26] Czellahó László: Élő történelem, Drégelypalánk, 2008.június 23., II. világháború fejezet, 210.o.
[27] A drégelypalánki Historia Domus 118-121. oldala.
[28] Balogh Zoltán: Drégelypalánk (Száz Magyar Falu könyvsorozat / Drégelypalánk / Háborúk és rendszerváltás fejezet)
[29] Rozek Tamás: Egy XX. századi település élete Magyarországon – Drégelypalánk 1945-től napjaink, https://dregelypalank.hu/wp-content/uploads/2015/12/Dr%C3%A9gelypal%C3%A1nk-Rozek-1945-2005.pdf
1956. Drégelypalánkon
1956-ban Drégelypalánk lakossága is megmozdult. Az 1956. október 23-ai budapesti tüntetés híre gyorsan terjedt az országban, már másnap, október 24-én Drégelypalánkon is kimentek az utcára az emberek. A spontán felvonulás egyik szervezője Rádi Antal volt, aki Drégelyről indulva a hozzá csatlakozóknak nemzetiszínű szalagot osztogatott. Az összegyűlt tömeg a falu főbb útvonalait bejárta Drégelyről indulva, először a Majorig, majd onnan a plébániára vonult (ami ekkor egyben a kultúrház is volt). A résztvevők Kossuth-nótákat énekeltek, ami alá a „talpalávalót” Balla István zenész húzta. Az aznapi felvonulás visszafogottnak volt mondható, néha egy-egy bekiabálás volt csak.
Az október 24-ei felvonulás legfeszültebb pontja az volt, amikor a tömeg a Dózsa utcába a határőrlaktanya elé vonult és a „Föl, föl vitézek a csatára” kezdetű 1848-as forradalmi dalt énekelték. A katonáknak állítólag ki volt adva, hogy a rendfenntartás érdekében, ha szükséges, lőjenek bele a tömegbe. A határőrök felfegyverezve, felsorakoztak a drótkerítés mellett (akkor még azzal volt körbekerítve a laktanya), és a beszámolók szerint a drótba kapaszkodtak. Egy ideig a tüntetők és a katonák farkasszemet néztek, a feszültség a levegőben tapintható volt, de aztán a tömeg elkerülve a vérontást, elvonult az utca végéig, Luspay Antal tanító házáig, ahol a zsákutca végén megfordult és szétszéledt. A katonák pedig némán, nem szólva semmit, kisérték őket egy darabig, aztán visszamentek a laktanyába. A tüntetést követően a nők hazamentek, a férfiak pedig a kocsmában vitatták meg a politika aktuális állását. [30]
A következő napokban folyamatosan érkeztek a hírek Budapestről, az ingázók és a vasúti dolgozók hozták mindig a legfrissebb fejleményeket. A vasutasok az elnyomás jelképének számító vörös csillagot letépték a sapkájukról. Mivel a munka megállt az országban, a falu lakossága is egyre jobban ráért követni a politikai eseményeket.
Október 26-án (más források szerint még október 24-én) a plébánián működő kultúrházban megalakították a Forradalmi Tanácsot, melynek elnökévé Ipolyi János, volt katonatisztet, helyettesévé Tóth Lászlót választották. Az új vezetők felléptek a szélsőséges megnyilvánulások ellen. A Tanács tagjai első intézkedésükként leváltották a főbb pozíciókban lévő kommunista vezetőket és a helyükre a nép embereit ültették. Az 1950-es évek elején létrejött szovjet típusú Béke Termelőszövetkezetet (Tsz.) is feloszlatták. Létrehozták a Polgárőrséget (nemzetőrséget) is, melynek Kovács József (máshol Antal) lett a vezetője. Kovács kiváló szónok hírében állt, ő a budapesti harcokra toborozta a drégelypalánki fiatalokat az oroszok kiverésére. Hogy hányan vehettek ebben részt, arról sajnos nincsen információnk.
Az október 26-án lezajlott balassagyarmati tüntetés hatására, a drégelypalánki forradalmárok, Rádi Antal vezetésével, másnap, október 27-én a szovjet úgynevezett felszabadulási emlékműről (ma átalakítva ez a Millenniumi emlékmű a művelődési ház és az önkormányzat épülete között) leverték a vörös csillagot és a szovjet jelképeket.
Október 29-én Drégelypalánk munkás-paraszt tanácsa felhívást tett közzé a budapesti forradalmárok élelmiszerekkel való megsegítésére. Az akció sikeresnek bizonyult, a budapesti forradalmárok megsegítésére a drégelypalánkiak is kültek élelmiszerszállítmányt. Október végére a drégelypalánki határőrlaktanyából a katonaság nagyrésze (kb 30 fő) szétszéledt.[31]
Korbász József, drégelypalánki lakos, aki ezekben a napokban éppen a 2-es főút melletti erdőben tartózkodik, fegyverével megállít egy propagandaanyagokat szállító autót, amiben Tandel József, hírhedt balassagyarmati kommunista titkár is utazott, két katona társaságában. Korbász eljátszva, hogy az erdőben több társa is bújik fegyverekkel, lefegyverezte a két katonát, Tandel elvtársat pedig kiszedte az autóból. Szerencsére lövésekre és vérontásra nem került sor. Korbász tettével megakadályozta a szovjetbarát szórólapok terjesztését, melyeket Tandelék Csehszlovákiában nyomtattak. Korbász Tandelt a faluba vitte, kiszolgáltatva őt a nép haragjának. A felbőszült tömeg először Tandel meglincselését követelte. Tandel története innentől kezdve már nem a drégelypalánki szabadságharc fennkölt eseményeihez tartozik, mivel Korbász és néhány társa káromkodásokkal tűzdelve, az egész falu füle hallatára mikrofonon keresztül hallgatta ki a „meggyőződéses kommunistát” [32], majd fel akarták kötni őt. Hogy mégis megmenekült, azt csakis a Forradalmi Tanács józan vezetőinek köszönheti, akiknek sikerült lecsillapítaniuk a tömeget.[33]
Korbász József, Cellahó József és Kis Vendel és további 3-4 fő ezt követően fegyveres csoportot szerveztek a faluban, hogy egy esetleges szovjet támadásnak ellen tudjanak állni. A csoport palánki civilekből szerveződött, önkéntes alapon, körülbelül harmincan csatlakoztak hozzájuk. Az alapfegyverzetet a Korbász által a 2-es főúton megszerzett puskák, és kézigránátok, amiket akkor hazavittek és otthon elrejtettek, valamint néhány lakossági puska szolgáltatták. A fegyveres csoport lefegyverezte a laktanyában még ott tartózkodó parancsnokukkal együtt 3 fős sorállományt, így a laktanya és a falu teljes mértékben a drégelypalánkiak irányítása alá kerül. A fegyverek átadása gördülékenyen zajlott, mivel a parancsnok, egy bizonyos Sándorfi, Drégelypalánkon lakott, és a szakaszvezető, bizonyos Szimárszki jól ismerték a lefegyverző drégelypalánkiakat. Tandelt ezt követően a laktanyában helyezték el, itt tartották fogva.
Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a tüntetők a következő napon, a forradalom hevében olyan dolgokat is tettek, amikre kevésbé lehetünk büszkék, ugyanis Korbászék Ipolyvecén szétlőtték a trafóházat, félelmet keltve az ottélőkben, ami inkább minősíthető utólag céltalan rongálásnak, mint forradalmi cselekedetnek. A másik ilyen értelmetlen cselekedet a temetőben található szovjet emlékmű kegyeletsértő megrongálása volt, Rádi Antalék ugyanis az esti órákban az emlékmű talapzatát lebontották és az emlékművet a Dobogó-hídnál a patakba dobták. Az emlékművet később, a másnapi misére érkezők nagy erőlködés közepette felhozták a patakból.
Másnap megérkeztek a szovjet hadsereg segítői, az úgynevezett pufajkások a faluba, egy szovjet tank állt be a temető mellé biztosítva, hogy a faluból ne tudjanak kimenni. A lakosságon belül szerveződött fegyveres csoport és néhány bátor fegyvertelen civil jelentkező is készen állt a tank harcképtelenné tételére, de miután megtudták, hogy Budapesten leverték a forradalmat, már nem látták értelmét, hogy harcoljanak.
1956. november 4-e után a pufajkások megszállták a falut és leverték a drégelypalánki szabadságharcot. A Forradalmi Tanácsot feloszlatták és visszaültették helyükre a korábbi kommunista vezetőket, valamint kiszabadították a laktanyából Tandelt, akit magukkal vittek Balassagyarmatra. Mészáros István, helyi lakos vette a bátorságot és a hangosbemondóban elszavalta Tompa Mihály: A gólyához című versét. Hőstettéért börtönnel fizetett. A forradalom leverése után megkezdődtek a megtorlások, a karhatalom emberei sokszor a nyílt utcán alkalmaztak testi fenyítéseket a lakossággal szemben. Elég volt, ha valaki „a rendszer ellen beszélt”, vagy csak számukra gyanúsan viselkedett. [34]
Többeket gyorsított eljárásban ítéltek el.[35] Voltak, akiket ártatlanul vittek el, voltak, akiket okkal. Drégelypalánki édesapák kerültek elhurcolásra a recski, vagy a kistarcsai börtönökbe, ahol legendásan rosszul bántak a rendszer ellenségeivel. Korbász Józsefet, Cellahó Józsefet és Kis Vendelt elfogták, rablásért, illetve fegyverrejtegetésért 10 év börtönre ítélték őket.[36] Voltak november 4-e után Ausztriába menekülő drégelypalánkiak is, akik Nyugatra érkezve tankelhárító fegyvereket próbáltak szerezni a további ellenálláshoz, de sajnos Ausztria néma maradt és nem segítette a magyar szabadságharcot.[37] Később a fegyveres csoport és a tüntetők közül néhányan emigráltak, mások az országban bújkáltak.
Felhasznált irodalom:
[30] Révész Józsefné Erzsi néni visszaemlékezései nyomán.
[31] Balogh Zoltán: Drégelypalánk (Száz Magyar Falu könyvsorozat / Drégelypalánk / Háborúk és rendszerváltás fejezet)
[32] Így nevezi őt ugyanis egy korabeli anyag: PMA Balassagyarmat. 1956-os ellenforradalmi anyagok gyűjteménye A:3/1956.
[33] Rozek Tamás: Egy XX. századi település élete Magyarországon – Drégelypalánk 1945-től napjaink, https://dregelypalank.hu/wp-content/uploads/2015/12/Dr%C3%A9gelypal%C3%A1nk-Rozek-1945-2005.pdf
[34] Rozek Tamás: Egy XX. századi település élete Magyarországon – Drégelypalánk 1945-től napjaink, https://dregelypalank.hu/wp-content/uploads/2015/12/Dr%C3%A9gelypal%C3%A1nk-Rozek-1945-2005.pdf
[35] Rozek Tamás: Egy XX. századi település élete Magyarországon – Drégelypalánk 1945-től napjaink, https://dregelypalank.hu/wp-content/uploads/2015/12/Dr%C3%A9gelypal%C3%A1nk-Rozek-1945-2005.pdf
[36] Gosztonyi Péter: Az 1956-os ellenállás történetéből / Honvéd Újság, 1957. április 10.
[37] Idősebb Tóth László, volt sorozott őrszolgálatos és „géppuskás” elbeszélése nyomán.
Az 1960-as évektől a rendszerváltásig (A Kádár-korszak Drégelypalánkon)
Drégelypalánkon az 1960-as években szűnik meg az a korábbi bevett gyakorlat, hogy a fiataloknak a templomtoronyban őrszolgálatot kell biztosítaniuk, a toronyból szemmel tartva a környező gabonaföldeket, ugyanis a termelőszövetkezet (TSZ) megalakulásának pozitív hozadéka, hogy mivel minden közös vagyon lett, ezért arra mindenki jobban is vigyázott.[38] A TSZ vezetői: Kapás József, elnök, Korcsok József, főkönyvelő, Csósza István (beceneve: Tutma) főagronómus, a falu meghatározó gazdája, Tóth Jósef (beceneve: Matús).
Mivel Drégelypalánknak kevés szántóföldje van, azért a helyieknek ki kellett találniuk valami olyan bevételi lehetőséget, ami kisebb földterületen is nagy bevételt jelent, így esett a falu választása a bogyósgyümölcsökre, mint a szamóca, a málna és a ribizli. Később ez olyan jó döntésnek igazolódott be, hogy a Drégelypalánk a bogyósgyümölcs-termesztés országos hírű települése lett.
Az 1960-as évekre az állattenyésztés lett a szövetkezet második húzóágazata, a falunak 1968-ban már 360 szarvasmarhája (később volt, amikor 600-700 is volt), 25 db anyasertése mellett 260 db hízósertése és 600 db juha volt. A helyi TSZ az 1980-as évekre Nógrád megye legjobb termelőszövetkezetévé vált. A bogyós gyümölcsök körülbelül 80%-át exportálták, elsősorban a Szovjetunióba vagy az NDK-ba, NSZK-ba. Nyaranta előfordult, hogy csak egy nap 16-17 vagon gyümölcs hagyta el a falut.[39] A fentieknek is köszönhető, hogy az 1960-1970-es években a falu óriási fejlődésnek indult. Abban az időben épült a faluban a ma álló épületeknek egy nagyon jelentős része, új utcák, új telepek is létesültek, korábbi szántóföldek épültek be házakkal. A falu mellett futó M2-es főút (E77) 1967-ben épült.
1979 és 1984 között volt a Szondy György MGTSZ fénykora, amikor is körülbelül 20 darab alvállalkozást működtetett a drégelypalánki TSZ, különböző brigádok dolgoztak ezekben, volt építőipari, festő, esztergályos, pékkemence-készítő, lakásfelújító, nyílászáró-készítő csoport, de működtetett egy pulóver-kötödét és egy saját nyomdát is a palánki TSZ, amely helyileg Budapesten volt. Ebben a nyomdában készültek többek között a drégelypalánki szörpüzem számára a szörpös üvegekre a címkék, de készültek itt reklámívek, meghívók is.
TUDTAD? Az 1979-es Budapesti Nemzetközi Vásáron kiállításra került a drégelypalánki Szondy Lakatos- és Szerelő Ipari Szövetkezetben kifejlesztett „Palánk” nevű riasztóberendezés. Sajnos később tartós szériagyártásra már nem került sor.
A rendszerváltástól napjainkig
Az 1990-es években a falu ismét óriási fejlődést mutatott. Míg az 1970-es évek második feléig is alig volt aszfaltozott út a faluban, addig az 1980-1990-es években már eljutott oda a település, hogy minden út leaszfaltozásra került. Míg 1992 előtt csak 40-50 házban volt bekötve a telefon, addig 1992-ben a község teljes egésze bekapcsolódott a távhívásos telefonhálózatba, a faluban telefonközpontot is létesítettek. 1994 végén került átadásra a vezetékes ivóvízhálózat. Az 1990-es évek első felében a járdákat leaszfaltozták, hiányzó szakaszokat építettek ki, a patakot szabályozták, kikövezték, a villanyhálózatot korszerűsítették. A falu központjában játszóteret és sétányokat létesítettek. 1996-ban megtörtént a kábeltelevízió kiépítése, majd 1997-ben a vezetékes gázhálózat kiépítése. A szennyvízhálózatra folyamatosan pályázott a falu már 1997-1998. óta, de végül az csak egy 2010-es pályázatnak köszönhetően 2011-re épült ki. A patak szabályozására 2019-ben a falu határában, Drégelyen záportározó is épült.
Bálint József
Felhasznált irodalom:
[38] Rozek Tamás: Egy XX. századi település élete Magyarországon – Drégelypalánk 1945-től napjaink, https://dregelypalank.hu/wp-content/uploads/2015/12/Dr%C3%A9gelypal%C3%A1nk-Rozek-1945-2005.pdf
[39] Korcsok József visszaemlékezései alapján.