A településen élt híres emberek

A településen élt híres emberek

Botka Valéria
(1928 – 2013)
bvKarnagy, a Magyar Rádió gyermekkórusának megalapítója. Édesapja tanító volt Drégelypalánkon.

Született:
Máriakálnok-Arak, 1928. jún. 10.

Tanulmányok:
Zeneművészeti Főiskola, 1950–54, Vásárhelyi Zoltán, Kodály Zoltán, Ádám Jenő, Szabolcsi Bence, Gát József tanítványa.
Magyarországi fellépéseinek száma csaknem háromezerre tehető. A Rádió Gyermekkórusával vendégszerepelt csaknem valamennyi európai országban, az Egyesült Államokban, Kanadában, valamint 15 alkalommal Japánban. Együtteseivel számtalan hangfelvételt készített. Csányi Lászlóval közösen kilenc kötetnyi kórusművet adott közre. 1966-ban Liszt-díjat kapott, Németh László-díjas, a Magyar Örökség díjának kitüntetettje.

Életút:
1954–86 Csányi Lászlóval a Rádió gyermekkórusának alapítója és vezetője volt.
1970 megszervezi az Áll. Operaház gyermekkarát, amelynek
1986-ig, karig. Magyarországon mintegy 3000 koncertet vezényelt, fellépett csaknem valamennyi európai országban, az USA-ban, Kanadában, 15-ször Japánban. Liszt Ferenc-díj (1966), SZOT-díj (1982),
Németh László-díj (1996).

Főbb művei:
Gyermekkarok I–V.


 Dr Boda László
(1929 – 2014 )
Teológiai professzor, író, a Torinói lepel kutatója.

Született:
Drégelypalánk, 1929. november 23.

Tanulmányok:
1940–1944 között az Ipolysági gimnáziumban tanult. 1945-ben Balassagyarmaton, 1946–1948 között Esztergomban volt középiskolás. 1948–1951 között a Pázmány Péter Egyetem teológia szakán, 1951–1954 között pedig a Katolikus Hittudományi Akadémia hallgatója volt. 1953-ban pappá szentelték. 1954–1955 között az esztergomi plébánián káplán. 1955–1973 között az Esztergomi Érseki Főiskola filozófiatanára volt. 1973 óta a budapesti Hittudományi Akadémia erkölcsteológia tanszékvezető egyetemi tanára, 1979–1980 között dékánja. 1988-ban a Tilburgi Egyetem hollandiai tanulmányutat tett.

Életút:
Szülei: Boda Antal és Csókás Anna voltak. 1940–1944 között az Ipolysági gimnáziumban tanult. 1945-ben Balassagyarmaton, 1946–1948 között Esztergomban volt középiskolás. 1948–1951 között a Pázmány Péter Egyetem teológia szakán, 1951–1954 között pedig a Katolikus Hittudományi Akadémia hallgatója volt. 1953-ban pappá szentelték. 1954–1955 között az Esztergom-belvárosi plébánián volt káplán. 1955–1973 között az Esztergomi Érseki Főiskola filozófiatanára volt. 1973 óta a budapesti Hittudományi Akadémia erkölcsteológia tanszékvezető egyetemi tanára, 1979–1980 között dékánja. 1988-ban a Tilburgi Egyetem teológiai fakultásának meghívására hollandiai tanulmányutat tett. 1996 óta a történelem eredetkutatásának filozófiájával foglalkozik. 2001-ben nyugdíjba vonult.
Szakterülete az erkölcsteológia, a filozófia és az etika.
2014. augusztus 12-én otthonában hunyt el.

Művei:
Belső színjáték (1986)
A keresztény nagykorúság erkölcsteológiája (1986)
Utad az esküvőig (1990)
Katolikus egyház és honvédelem (1992)
A keresztény erkölcs alapkérdései (1992)
Isten országa közöttünk (1993)
Emberré lenni vagy birtokolni? (1994)
Inkultúráció, Egyház, Európa (1994)
A makkabeusi kortól Heródesig qumráni közjátékkal (1996)
A Torinói Lepel életre keltésének kísérlete (1998)
Természetjog, erkölcs, humánum (2001)
Avarok és székelyek (2004)
A Sátán (2006)
A magyar eredetkutatás és nyelvünk pere (2008)
A programozott evolóció I-II. (2008–2009)

Díjai, kitüntetései:
A teológia doktora (1955)
Leopold Kunschak-díj (2003)
Gyulai Pál-díj (2008)
Magyar Érdemrend tisztikeresztje (2012)


 Gadányi Jenő
(1896 – 1960)

Festőművész, szülei Drégelypalánkra költöztek, így sok időt
töltött településünkön.

Jobbágy Károly
(1921 – 1998)

„Könyvtáros tanár”, kétszeres József Attila-díjas költő, műfordító,
mindig büszke volt drégelypalánki gyökereire.

Kassák Lajos
(1887 – 1967)

Költő, prózaíró, festő, irodalomszervező, a magyar avantgárd világszínvonalú
képviselője. Számos nyarat töltött el Drégelypalánkon.

Pongrácz Géza
(1900 – ?)

Pongrácz Géza 1900-ban született Békéscsabán. Apai ágon a Szentmiklósi és Pongráczok a Felvidék nagy nemzetsége. A családfa 1230-ig hitelesen visszavezethető. Több hadvezért, várurat, ozmán és török leverőt, szabadságharcost és politikust adott a család. Pongrácz Géza édesapja Bécsből a GANZ-MÁVAG Magyarországra telepítésével, mint főfelügyelő került Budapestre. Itt ismerkedett meg feleségével, Magoly Otiliával. Nagy vadász lévén a Börzsönybe került vadászni. Honton, Kőmájon a vadászlakot megvette, kibővítette, ez lett a „Schimp villa”, a régi térképek még jelzik. Nyugdíjasként szőlőt termesztett, borászata volt és a környékbeli erdőt kibérelte vadászatokra. Hat gyermeke zenei tehetség volt, Géza szinte az anyatejjel szívta magába anyja, Magoly Otilia zenei érzékét. A család nagy hangsúlyt helyezett a gyermek nevelésére, az életpálya megválasztására. Géza életében is adott volt a katonai pálya, Békéscsabán a Ludovikát végezte el. A katonai pályán belül meghatározó volt életében a zene iránti elkötelezettség. Már 6 éves korában közönség elé lépett, s előadásával lenyűgözte a hallgatóságot. A zongorázást tökélyre fejlesztette, zongoraművész címet szerzett. A zongorázást nagy átéléssel adta elő, meghódítva a közönséget. Karnagyi diplomát 1925-26-ban szerzett, segédkarnagy, majd vezetőkarnagy lett. Szonátákat szerzett, műveit fúvós hangszerekre, zongorára komponálta. Korának kimagasló zenei egyénisége, zongoraművész, karnagy, zeneszerző volt. Egy korabeli újságcikkben a következőket írták róla: „Szombaton este a szabadegyetemi előadások keretében tartotta meg Pongrácz Géza m. kir. honvéd dandárkarnagy színesen illusztrált előadását a zenéről, mint a lélek mint a lélek és a szív kifejező eszköze. Előadásában a ritmus, harmónia és mozgás bensőséges kapcsolatának kidomborítása után rávilágított arra, hogy milyen gyönge a nyelv ahhoz, hogy ki tudja fejezni a lélek finomabb érzelmeit. A dallam arra szolgál, hogy a szövegben kifejezésre jutó hangulatoknak színes aláfestést adjon, természetesen nem ez a szerepe a dallamnak az abszolút zenében, amelyben a zenei szép kifejezése a végső cél, amelynek szolgálatában áll a sok-sok hangszernek oly változatos játéka és kifejező színe. A zenei kifejezésmód oly változatos, hogy minden emberi érzelemre tud színt találni. A tartalmas előadásnak a legnagyobb értéke az volt, hogy az egyes részletkérdések megvilágítása után azonnal a legkifejezőbb módon, a zene nyelvén illusztrálta a miskolci helyőrség pompás zenekarával a különböző hangulatokat. Ezek illusztrálására előadták több opera vezérhangulatait és szimfóniákat, amivel finom ízelítőt kapott a nagytermet zsúfolásig betöltő közönség arról, hogy a zene az a művészet, amely a legközelebb van minden emberi szívhez. A kiváló előadó nemcsak mint dirigens aratott sikert, hanem mint előadóművész is, Liszt Hmoll szonátájával és Chopin Praeludejével. Nem egy nyíltszíni taps jutalmazta úgy az előadót, mint pedig a zenekar kiváló összjátékát.”
Nemes szentmiklósi és óvári Pongrácz Géza honvédkarmester a rádió ismert és állandó szereplője volt, akinek a kormányzó úr honvéd zeneügyi szolgálat terén elért kiváló és eredményes teljesítményeiért a Magyar Arany Érdemkeresztet adományozta.
Pongrácz Géza zenei pályafutásának második fontos helyszíne volt Miskolc. Az életútján az első szakasz, amely zongoraművészi tudásán alapszik. Miskolc a karnagyi tevékenységét alapozta meg az 1930-as évek második felében. Munkássága Miskolc városán túl kiterjedt a környező városokra, sőt Kassára, is. Ebben az időben a közvetlen katonai zenén túl fontos szerepet játszott a kiváló karnagy zenei életében a Szék házi előadás, az operettek, a magyar nóták és vegyes kórusművek dirigálása, Bartók, Kodály és a kortárs zeneszerzők művei. A békéscsabai években az 1920-as 1940-es években szerepelt Győr térségében és Budapesten is. Legnagyobb sikereit a fővárosban érte el. Zenei repertoárja kibővült, meghódította a főváros zenét kedvelő közönségét.
Részlet egy interjúból, amely Pongrácz Géza honvédhadnaggyal, a zeneszerzővel és zongoraművésszel készült Kassán március 1-jén:
„ Amint így szembenézek vele és hallgatom az egyik kassai étterem sötétben rejtőző sarkában ugyanazt a művészt, a lelkesedő, de mindig diszkrét, finom és szerény mestert látom magam előtt, akinek művészetében nem egyszer volt alkalmam gyönyörködni Miskolcon. Nem változott semmi. Szemében most is az a fiatalos tűz, művészi és lelkesedés tüze lobog, hangjából ugyanaz a meleg szeretet csendül ki, mint mindig, ha egyetlen szerelméről a muzsikáról beszél. A magyar muzsika, a magyar zeneköltészet egyik legtehetségesebb, ismert nevű művésze, a kitűnő karnagy, a nagyszerű muzsikus, a vidéki zenekultúra legnagyobb művelője, élharcosa nyilatkozik meg előttem. Pongrácz Géza honvédkarnagy, aki annyi gyönyörű magyar zeneművel gazdagította a magyar zeneköltészetet, zenei munkásságáról, kassai impresszióiról, Kassa város zenei életéről és terveiről beszél. Lelkesedéstől átszellemült fiatal arcán kedves mosoly, a tiszta, igazi művészlélek derűje ragyog. Elsőnek zenei munkásságáról kérdezem meg Pongrácz Géza karnagyot.
– Dolgozom, sokat dolgozom mostanában – mondja – , de még többet sokkal többet szeretnék, hiszen szenvedélyem, sőt több, életem a zene.
– Hol és mikor kezdte meg tulajdonképpen pályafutását? – adtam fel a következő kérdést.
– Még talán hat éves sem voltam, amikor már zongorához ültem és tizenegy éves lehettem, amikor az első hangversenyemet adtam. Azóta pedig állandóan a zenében élek. A nagy magyar zeneművész, Liszt Ferenc tanítványai vezettek be engemet a zeneművészet rejtelmeibe, Szendy Árpád és Toman István zongorára, Weiner Leó és Siklós Albert zeneszerzésre tanítottak…”

Pongrácz Géza a 30-as évek végén és a negyvenes években fontos szerepet kapott a győri zenei életben. Hasonlóan az előző állomásaira, itt is a katonazene mellett fontos szerepet kapott a színházi zenélés. Több sikeres jótékonysági koncertet adott Győrben és a fővárosban is, mindenütt nagy tisztelet övezte. Életútját meghatározta az adott korszak szelleme és az ország helyzete, amely hatással volt zenei és magánéletére, a felhőtlen gyermekkor, a szülők szeretete és adománya, a családja, gyermekei.
1941. október 4-én Ipolyságon házasságot kötött Schrimpf Mária tanárnővel. A felek a kor szellemének megfelelően szülői engedéllyel léptek frigyre. A felek három évtizeden át éltek békés házasságban, leküzdve a családot ért nehézségeket és ezen belül a II. világháború borzalmait. A házasságból három leánygyermekük született, Csilla, Gabriella és Kinga. Özv. Pásztor Józsefné sz. Plevó Mária 2010-ben így emlékszik vissza emlékeiben Pongrácz Gézára:
„Az 1960-70-es években édesanyám az akkori tanácson, Drégelypalánkon hivatalsegéd volt. Géza bácsi felesége Muci néni, aki a helyi kultúrigazgatónő családjával együtt az épületben lévő szolgálati lakásban lakott. Én, mint kislány, sokat segítettem édesanyámnak a hivatali szobák, udvar takarításában és a kézbesítésben. Mi szintén napi kapcsolatban voltunk Muci nénivel és időnként neki is besegítettünk a ház körüli teendőkben. Tudtam, hogy férje egy nagyon sokoldalú ember, zeneszerző, zongorista, stb., szóval egy nagy művész. Édesanyám „Karnagy Úrnak” szólította mindig. Nagyon kíváncsi voltam, mint falusi kislány, hogy vajon milyen egy ilyen igazi nagy ember.
A szívem a torkomban dobogott, amikor egy alkalommal beküldtek, hogy kérjek el valamit Géza bácsitól. Már az is megnyugtatott, mikor a kopogásomra egy nagyon kedves meleg hang válaszolt. A látvány ezt is felülmúlta. Mikor kinyílt az ajtó, a szoba közepén a zongoránál ülve egy alacsony, mosolygós ősz hajú, vakítóan fehér inges elegáns jóságos bácsi fogadott. Olyan természetes kedvességgel beszélt velem, mintha nagyon régen ismert volna. Rám olyan hatással volt mintha egy meséből kilépő jóságos varázsló lenne, aki mellett csak csodálatosan jó dolgok történnek. Mint a félárváknak általában a szívem elszorult és azt gondoltam, milyen jó lehet ezeknek a Pongrácz lányoknak, hogy ilyen édesapjuk van. Az első találkozás után minden alkalommal bátran kopogtam be, hogy megláthassam és üdvözölhessem a drága Géza bácsit. Akinek láttam és éreztem, hogy ezzel szintén nagy örömet okozok. Egész lényéből a szeretet, a kedvesség, a közvetlenség, végtelen szerénység és alázat sugárzott ki.
Ő az én szememben egy igazi Úri Ember volt.”
A három Pongrácz lány részt vett az aratásokban, cséplésekben, szüretekben, kapálásokban. Az erdőre is jártak csemetét ültetni a kivágott fák helyére. A szép palóc nótákat, népdalokat itt, a közösségben lehetett igazán megtanulni. Énekszóra dolgoztak télen a tollfosztóban, ahol az étel mákos kukorica volt és a „NOVA” bor. A málnásuk a Kutyikánál volt, onnan hordták a jó csitári hideg vizet a forrástól, ha megszomjaztak. Vasárnaponként a barátnőkkel sétáltak a faluban, vagy azok mentek fel a Kőmájra. Gyönyörű völgyben volt a ház, rengeteg énekesmadár, vércse, sas és különböző állatok lakoztak az erdőben. A járőröző határőrök többször beteg vagy törött lábú őzikét hoztak hozzájuk, melyeket nevelgettek, majd gyógyulás után visszaengedtek a vadonba. Szőlőjük végén út vezetett a Kukucskára. Ide is gyakran jártak, jó idő esetén a Tátrát is lehetett látni. Itt állt Hunt vezért vára. A vastag, kiálló kőalapja jól látható volt. Talán nem véletlen, hogy Hont helyett „Hunt”-ot, vagy „Hunyt”-ot mondanak a mai napig is. Régi közmondás is maradt róla, „Sz-ban vagyunk, mint a HUNTYIAK.”.
Tavasszal a lányok szalmabábut öltöztettek, s Kiszehajtást végeztek. A falu apraja-nagyja kísérte a „Haj, ki kisze, kiszőce…” kezdetű dalt éneklőket a „Ipó”-hoz, ahol eltemették a telet, a rosszat, a betegséget, bedobták a bábut az Ipolyba, hogy elvigye a víz.
Mikuláskor beöltöztek, láncot csörgetve látogattak a családokhoz. Marharépa szeletek füzérnek felfűzve és bekorpázva, esetleg alma volt az ajándék. Karácsonykor az ablakok alá tártak énekelni a Mennyből az angyalt. Jöttek, mentek a Betlehemesek.
A fiatalok összetartóak voltak, vidámak, dolgosak. Összefogással kis kulturális élet alakult ki, színjátszó csoportot, néptánc csoportot hoztak létra. Járták krumplis kocsin a környékbeli falvakat a műsoraikkal. Bálokat rendeztek. A szüreti bál előtt a csőszlányokért hintón mentek a legények, úgy gyűjtötték össze őket. Szép magyar ruhája volt minden lánynak, díszes pártával. Kísérő nélkül lány nem ment a bálba, körben ültek az anyák, ángyikák, sokszor az egész család. Végig, hajnalig ott maradtak.
1975-ben három község, Drégelypalánk, Hont, Ipolyvece termelőszövetkezetei egyesültek, Drégelypalánk lett a központ.
A Pongrácz szülők és a három leánygyermek a szülők utolsó éveit Drégelypalánk községben élte. Kinga végleg a községben telepedett le. Így emlékszik vissza gyermekéveire:
„Hont 600-700 fős kis község, az egyik oldalról a Börzsöny hegy, másik oldalról az Ipoly folyó határolja. Két kilométerre Parassapusztánál léphetjük át a határt, s juthatunk el a szlovákiai Sahyba (Ipolyság). A falu főutcája „nekiszalad” a Kukucska hegynek, amelynek tetejéről csodálatos panoráma nyílik a magyar és szlovák településekre.
A hegy bal oldalán tátong a honti szakadék, majd a hegy mögött végighúzódik egy mintegy 3 km-es völgy, amelynek másik vége Parassapusztánál ér véget. Ebben a völgyben állt a mai családi házunk, ahol gyermekkorom 10 csodálatos évét töltöttem. Ma már van néhány víkendház, de abba az időben csak mi éltünk itt. Innen jártunk iskolába, vagy leugrottunk az üzletbe, hétvégeken moziba, barátnőkhöz. A falu nem volt messze (kb. 2 km), de meredek erdőn keresztül kellett felkaptatnunk a gerincre. Ha nagyon sáros volt az út váltócipőt vittünk, amit a hegy aljában eldugtunk egy bokorba, s így a „szép” cipőnkben mehettünk be a faluba. Gyerekkoromból nagyon kemény telekre emlékszem. Volt, hogy már novemberben leesett a hó, s március elejéig szinte el sem olvadt. Sokszor derékig érő hóban kellett az utat taposnunk. Bizony előfordult, hogy az iskolatáskámon szánkóztam lefelé, fölfelé pedig négykézláb a jeges ösvény miatt.
A fizikai megpróbáltatások mellett sokkal izgalmasabb volt, ahogy a kis gyermekként meg kellett tanulnom a félelmemet legyőzni. Kis iskolásként váltott műszakban tanultunk, s este 6 órára a téli hónapokban az erdőben már jócskán sötét volt. Kezdetben édesapán eljött elém, s a hegygerincen várt a jöttömet… Aztán ezek az alkalmak gyérültek, az én programjaim is kitolódtak, így már egyedül kellett közlekednem. Sokszor olyan sötét volt az erdőben, hogy csak a talpunk alatt ropogó avarról tudtuk, hogy hol járunk. Az 50-es évek végén már gyakran előfordultak határsértők, s volt, hogy az egyik úton mi mentünk felfelé, a másikon pedig valaki lefelé. Aztán ott voltak a vadak. Emlékszem, mikor egyszer egy rókát csalogattam a nagy vörös kandúrmacskának nézve őt. De számtalanszor előfordult, hogy a szőlőkben csemegéző vaddisznó csorda az orrunk előtt csörtetett át az erdőbe. A falusiak összecsapták kezüket: „hogy mertek hazamenni a sötét erdőn át?” az ember megtanulhatja a félelmét is legyőzni.
Villany a mai napig nincs, petróleumlámpával világítottunk, mégis annyi könyvet olvastam ebben az időben, amennyit azóta sem. Édesapám saját maga készített telepes rádiókat, így a világtól sem voltunk elzárva. Amire megtanított engem ez a remete élet, az egyik a gondolkodás, elmélkedés, a másik a természet szeretete és tisztelete. Fölháborít a mai emberek természetrombolása, környezetszennyezése. Gyakran emlegetem gyerekkori emlékeimet, amikor az emberek a hétvégeken még az utcát is összesöpörték maguk előtt. Nem voltak közmunkások, természetes volt, hogy mindenki rendben tartotta szűkebb és tágabb környezetét, kitisztította a vizes árkokat. Nem éreztük magunkat magányosnak. A falu szélén lakott Praszna Elli, legjobb barátnőm és osztálytársam, iskolából hazafelé szinte naponta beugrottam egy kis játszásra. De gyakran legyalogoltam Parassára is a Vanya lányokhoz. Édesanyám délutánonként kiöltözött, nyakába tette a gyöngyét, fejére a kalapját /így idézte vissza valamikori jobb sorsát/, s „leugrott” a faluba valamelyik családhoz egy kis beszélgetésre.
Egy héten egyszer moziba mentünk, lovaskocsin Palánkról hozták a filmet. Vasárnap délutánonként a fiatal lányok karonfogva sétáltak fel-alá a falun végig, a háza előtt az idősebbek ültek a kinn a kispadon, s közben ment a terefere, no meg a pletyka.
Zenés mulatságokra is gyakran került sor. Néhány férfi tudott harmonikázni, citerázni, s a bált Jani bácsiék portáján rögtönözték.
Volt a falunak hentese is, Sütő Lajos bácsi hétvégeken levágott egy-egy marhát, néhány disznót, s az bizony az utolsó darabkáig kimérésre került.
Fagyasztott húst csak végszükség esetén ettünk.
Az emberek bármilyen szegények voltak, az önellátásra rendezkedtek be. Minden portán volt aprójószág, disznó, sok helyütt birka, kecske, tehén.
Mi is tartottunk teheneket, a maradék tejből vajat, túrót, tejfölt készítettünk, s a felesleget szétosztottuk, vagy eladtuk.
Suhajdáék pékségében sültek az otthon dagasztott finom kenyerek, amelyet egy hétig is ettünk. A Nőtanács asszonyai éveken át még fagylaltot is készítettek, s látták el a kis közösséget ezzel a különlegesnek számító csemegével.
Az asszonyok a kis földecskén keményen dolgoztak. A tűzrevalót, az összegyűjtött száraz ágakat a hátukon cipelték haza az erdőből.
A 60-as évek elején már egy-két családnál televízió is volt, a szomszédok kisszéket, a sámlit magukkal hozva összegyűltek az adott családnál, s közösen nézték a műsort. Így néztem végig az első KI MIT TUD? –ot Terényi Marikáéknál.
Boldog emlékként élnek bennem a hétvégi szertartásos családi ebédek, a karácsonyok meghitt pillanatai. Napokkal előbb készítettük el a fenyőfára kerülő mézeskalácsot, habkarikát, saját főzésű szaloncukrot. Visszaidézem, ahogy a húsvéti locsolkodás alkalmával három lány egymással versengve számolgatta, kinek volt több locsolója. Az általános iskolát Honton jártam végig. Tisztelettel és szeretettel emlékszem vissza tanáraimra: Cseh Jánosné Marika néni végtelen türelmére, az Eperjesi házaspár szigorú és igazságos elvárásaira, vagy az „ifjú titán” Kovács Feri kemény szigorára. Jó tanuló voltam, de néha napján még én is kaptam néhány körmöst. Persze volt az osztályban néhány virgonc, csintalan fiú, különösen a hittan órákon, ők aztán Gyetvai Géza plébános úr „kamankós” botjával is megismerkedtek.

A korszak zenei életében fontos szerepe volt a fúvósoknak (a rezesbandának), amelynek legfőbb képviselői voltak a katonazenekarok. Végül a zenei pálya, amelynek eljutott a csúcsára. 1948-ban a Magyar Köztársaság Elnöke eredményes munkássága elismeréseként a Magyar Köztársasági Érdemérem ezüst fokozatát adományozta neki. 1949-ben a Köztársasági Elnök Ezüst Koszorú érdemérmet ajándékozott Pongrácz Gézának. Pongrácz Géza fellépéseinek se szeri, se száma, nagyon sokat szerepelt a közönség előtt. A szerepléseit állandó siker övezte. A szakmai felkészültségen túl meghatározó volt az emberi megjelenése, kisugárzása, amely a nagy egyéniségekre jellemző. Az idős korban viszont hiányzott az a megbecsülés, anyagi és erkölcsi vonalon, amely megillette volna.

Comments are closed