Drégelypalánk története a XVIII. századig
Drégely és Palánk hajdan két község volt. A községen keresztülvezető patak képezte a határt közöttük. Drégely már az Árpádok korában létezett, míg Palánknak csak századokkal később vetették meg az alapját.
Drégely nevét 1274-ben Drágul vagy Dráguly, később Dragoly, 1438-ban pedig Dragoly és Drágely alakban említik az oklevelek.
Egy későbbi rézmetszeten Trigell néven szerepel. 1546-ból származó királyi dekrétum „Dréghely”–et említ. Ez a szó kiváló és alkalmas helyet jelent. Ezt a nevet valószínűleg a vár alapítóitól kapta, akik a nagyszerű építmények és a várat körülvevő kellemes benyomást keltő hegyek miatt nevezhették el így.
A XII. században Drégely földjét a Kacsics nemzetségbeli Szécsényi Marót birtokolta, de tőle IV. László király elkobozta, mert a kunokhoz pártolva a király ellen támadt. Várról elsőként 1308-ban történik említés. 1321-ig Csák Máté kezén volt a vár. Halála után a birtok tulajdonjoga visszaszállt a koronára. A következő század első felében Zsigmond király Drégelyt a Tary Rupert fiának, Lőrincnek adta zálogba. Konth Miklós drégelyi várnagy ellen az esztergomi érsek a nádori gyűlésen panaszt emelt a jobbágyaitól szedett vám miatt. A drégelyi várnagy azonban továbbra is folytatta a hatalmaskodást, ezért még Garai Miklós nádor is megtiltotta 1432-ben, hogy az érsek népétől vámot szedjen. Úgy látszik, hogy a király az érsek szüntelen panaszai következtében váltotta ki 1438-ban a zálogot, és örök birtokként Pálóczy György esztergomi érseknek adományozta Drégely és Hídvég mezővárosokkal és a Sipék helységbeli birtokrésszel együtt.
Az érsek halála után (1439) Drégely ura Széchy Dénes bíboros-érsek lett, aki tulajdonaként kezelte a várat és a huszita támadások miatt megerősítette. Ebben az időben a vár a magyar érsekek nyaraló vadászkastélyaként is funkcionált.
A vár történelmi jelentősége a török betörések korában vette kezdetét. A mohácsi vész után ide menekült Várday Pál érsek, és kezdetben ő, majd később a király állandó helyőrséget tartott itt. 1534-ben, amint az az érsek panaszából kitűnik, Szapolyai török, rác és magyar katonái Drégely mezővárosát felégették és a lakosok marháit elhajtották. Esztergom és Nógrád eleste után Várady Pál a jobbágy származású Szondy Györgyöt nevezte ki a Drégelyi-uradalom intézőjévé és a vár parancsnokává. Az országgyűlés 1546-ban ugyan elrendelte a végvárak megerősítését, a munkálatok azonban elmaradtak. 1552-ben Drégely vára nagyon gyenge volt. Ráadásul falait 1549-ben egy villámcsapás megrongálta, amely felgyújtotta a puskaporos raktárt is. Ezáltal a vár szerkezetében jelentős károkat szenvedett.
Amikor Ali budai pasa a hontvármegyei várak ellen vonult, Drégely vára igen rossz állapotban volt. Falait megrongálta egy villámcsapás, mely a vár lőporkészletét is felgyújtotta. Az itt állomásozó helyőrség összesen 80 katonából állott, melyhez járult még a király által fölfogadott 40 zsoldos és Selmecbánya 26 katonája. A vár építésére és megerősítésére még 1552-ben sem történt megfelelő intézkedés. A legelhanyagoltabb állapotba pont akkor jutott, mikor már a török támadás közvetlenül fenyegetett. Szondi és tisztjei sürgették a vár kijavítását és kellő felszereltségét az egymás után íródott panaszos levelükben. I. Ferdinánd a levelek hatására elrendelte a vár védőinek pontos fizetését, és meghagyta a kamarának, hogy haladéktalanul szállíttasson a várba lőport, ólmot és hadi szekeret. Ám I. Ferdinánd rendelkezéseinek alig kelt foganatja a kamara nehézkes ügyvitele miatt.
Drégely várának történelmi,küldetését a kényszerűség rótta rá, akkor amikor 1552 július 6-án Ali pasa 12-14000 főnyi hadseregével megérkezett a vár alatt elterülő és ma is Török tábornak nevezett fennsíkra. A sereg két hadosztálya körülbelül 8000 ember ott ütött tábort, a harmadik hadosztály Ipolyság és Balassagyarmat felől zárta körül a várat. Drégely 1544 óta végvár volt és a végvári vitézeknek innen kellett védeniök az Ipolyon túli gazdag bányavárosokat. Szondy György és emberei négy napon át példamutató vitézséggel, halálra elszánt bátorsággal védekezett a túlerővel szemben. Erről a négy napról költők, írók évszázadok után is feledhetetlenül szép sorokat írtak.
Drégely emléke és példája egyike lett az önfeláldozó hazafiságnak és bátor helytállásnak.
Czuczor Gergely így kezdi hősi énekét Drégelyvár sorsáról:
Mily had kell a drégeli völgyön elé,
S vet vérszemeket hegyi vára felé?
Ádáz Ali tábora durrog alatt,
S rombolja tekékkel a sziklafalat.
Az történt ugyanis,hogy amikor felhívásra Szondy nem adta meg magát, a pasa felgyújtotta a vár fapalánkját és Szondyt a sziklavárba szorította. Július 7-én a török a vár alatti Várbércen sáncot emelt, és onnan tarackokkal és mozsarakkal megkezdte a vár fővédművének, a kaputoronynak lövetését. Két napon át lőtte a várat, amikor a kaputorony beomlott, és a vár homlokzata rommá lett. Akkor Ali Szondyhoz küldte követségbe Márton oroszi papot, hogy megadásra bírja, de Szondy ezt megtagadta. Amíg a követség úton volt, Szondy az Arany János által oly remekül megénekelt két hadapródját Libárdyt és Sebestyént, valamint két előkelő török foglyot, drága skarlát ruhába öltöztetve Alihoz küldte azzal az üzenettel, hogy a várat az utolsó leheletig megvédi és csak azt kérte, hogy Ali a két szabadon bocsátott fogoly életéért fogadja cserébe a két apródot és nevelje őket vitéz katonává.
Szondy ezután bútorait, ruháját, kincseit máglyára rakatta, paripáit leszúratta, s az utolsó rohamot előkészítette. A pasa döntő erővel támadt a vár ellen, miközben Szondy a beomlott várkapu romján várta a török csapatot. Ahogy Arany János írja a Szondy két apródja című versében: “álla halála vérmosta fokán, diadallal várta be végét”. A küzdelem rövid volt, kegyetlen de hősies. Szondy először a térdén sebesült meg, majd egy eltévedt golyó fejen találta, s a janicsárok diadalmas üvöltéssel vetették rá magukat. Fejét levágták és úgy vitték Ali pasa elé. Szondy katonáit is mind egy szálig felkoncolták a törökök. Ali díszes temetést rendezett a példaadó hősnek, s katonái előtt Szondyról dicsőítő beszédet mondott, majd sírja fölé kopját tűzött.
Czuczor Gergely a temetésről így énekel:
A bég,noha vad, s tüze Szondyra fúlt,
A hűlt erü bajnokon elszomorúlt,
A hegyre temette a hős tetemet,
S dárdát maga tüze le sírja felett.
Szondi György sírhelyéről sajnos semmi biztosat nem lehet tudni. Annyi bizonyos, hogy Ali az úgynevezett „Aranygombon” állíttatta fel egész tüzérségét, és itt helyeztette el fővezéri sátrát is. Innen jól követhette a csata menetét. Tinódi a temetkezésről semmit sem szól, Istvánffy pedig a következőket mondja: „a várral egyenesen átellenben fekvő hegyen”. A vár homlokzata észak felé van, ezzel szemben azonban semmilyen emelkedés nincsen. A várhegyet ugyan több hegy is szegélyezi, a bejárattal átellenben azonban csak az Aranygomb fekszik.
Kutatásokat mind a mai napig végeznek, eredményről azonban nem számoltak be a régészek. 1862-ben Dr. Brach Ferenc, Bars megye főorvosa jelentést tett róla, hogy egy kirándulása során a nevezett dombon, annak is a vár felé néző lejtőjén a dombtetőhöz közel egy négyzetölnyi megsüllyedt földterületet fedezett fel, melynek közepére egy nagy szikladarab volt helyezve. Pongrácz Lajos, a Szondi-Album szerkesztője a leírás alapján megpróbálta ezt a helyet megkeresni, de a kérdéses területet sajnálatosan nem találta meg.
1875. november 8-án a drégelypalánki körjegyző jelentést tett róla, hogy az Aranygomb oldalban fekvő „szőllejében” emberi csontokat talált. Mivel attól tartott, hogy „szőllejét” a kutatások miatt fel fogják dúlni, a maradványokat hegyi pincéjében ismét elásta. A megyei főorvosok semmi biztos jelet nem találtak a mellett, hogy a csontok a hőséi lettek volna, azonban ez az eset is azt a kutatást támasztja alá, mely szerint Ali pasa tábora az említett szőlőhegyen helyezkedett el, melynek területén már korábban is találtak emberi maradványokat és különféle fegyvereket.
Szondy Györgyről a késő utókor nem feledkezett meg, emlékkápolnát építettek a hős emlékének tiszteletére.
A vár ostromáról a szájhagyomány is bőven megemlékezik. Apáról fiúra szállt az a rege, ami a nép ajkán született meg, s ezek a regék még inkább hangsúlyozzák a vár védőinek hősiességét. A néprege szerint még sokkal nehezebb dolga lett volna az ostromló Ali pasának, ha egy cserzővarga el nem árulja a várbeliek titkát. A rege szerint az áruló varga felkereste az ostrom legelső napján Ali pasát és felajánlotta, hogy kellő jutalom ellenében elárulja melyik a vár legsebezhetőbb pontja. A pasa megígérte, hogy jutalomképpen annyi aranyat ad a vargának, amennyi a bőrébe belefér. Az áruló a török tüzéreket felvezette a közeli “Kecskehegy” csúcsára, ahonnan – attól kezdve – a legeredményesebben tudták tűz alatt tartani az amúgy is omladozó falakat.
Az ostrom végén, amikor Szondy György levágott fejét Ali pasa elé vitték a janicsárok, alázatos hajlongások közepette megjelent az áruló is. Ali pontosan betartotta a szavát…pontosan annyi aranyat adott a vargának amennyi a bőrébe belefért: elevenen megnyúzatta az árulót, bőrét telerakta arannyal, a holttestet pedig a Kecskehegy alatti tóba dobatta. A tónak még ma is Varga tó a neve.
Egy másik monda a Leányárok történetéről szól. A község határában van egy mély árok. Az elmondások szerint az ostrom előtt Szondy a lányokat és asszonyokat a külső várból északkeleti irányban menekítette ki az árkon át.
A tovább induló török sereg nagy rémületet keltett a vármegyében. Szondy vitézsége nem hatott buzdítólag a szomszéd várak őrségeire, amelyek – miként Ságon és Balassagyarmaton – szétfutottak. Ezalatt Teufel Rázmán vezetése alatt mintegy 10 000 főnyi had gyűlt össze. Ezek között 4500 olasz zsoldos, 3000 német, 2000 magyar katona volt. A német vezér, akinek Drégely visszavétele volt a feladata, be sem várta a Füleknél gyülekező 7000 magyar harcost, hanem gyors menetben nyomult előre a túlerőben lévő török sereg ellen. Mivel nem várta be az erősítést augusztus 8-án – a Korpona-folyón való átkelés után Palástnál a török sereg túlerőben nézett vele szembe. A küzdelmet ezer főnyi török lovasság rohama nyitotta meg, amely hátba támadta a magyar lovasságot, de ezt visszaverték. Ezalatt a német tüzérség is megkezdte munkáját, de ez elég balul sikerült, mert egy rosszul irányzott ágyúgolyó Dessewfy magyar kapitányt lovastól együtt szétszaggatott. Az első összecsapásnál az olaszokat bekerítették és két magyar kapitányt foglyul ejtettek a törökök. A déli órákban az egész sereget ütközetre vezényelte Ali, amely alkonyatig tartott. Másnap 9-én a törökök az olasz és német hadakra vetették magukat és eközben az ágyúk mellett – a német seregnél – lévő lőporos szekér felrobbant. Ez a váratlan szerencsétlenség az egész hadsereget zavarba hozta, és rendezetlen visszavonulásba kezdtek Teufel hasztalan igyekezett a menekülőket visszatartani, nem sikerült. Az olaszok némi ellenállást tanúsítottak, de amint az erdő felé igyekeztek a törökök sokat lemészároltak közülük. A csata végére mintegy 4000-en fogságba estek, akiket később Budán rabszolgának adtak el. Igen kevesen tudták magukat kiváltani. Teufelt akinek a váltságdíja késett, valószínűleg mivel egy karja hiányzott – tehát mint munkaerő csökkent képességű volt – megfojtották. Sforza Pallavicini – császári generális, Fráter György gyilkosa is fogságba esett. A vereség hírére a füleki tábor is szétszaladt, Hont vármegye pedig behódolt a töröknek.
Drégelynek rommá lőtt várát a hódítók nem használhatták többé, és nem is építették újjá, 1575-ben azonban a Nógrád-drégelyi, esztergomi és szécsényi bégek Drégely község temploma körül árkot ástak, és erős palánkvárat építettek oda körülbelül kétezer lovas számára. Ez az eleinte Új-Drégelynek, később Palánknak nevezett erőd volt a környékbeli portyázások kiindulópontja. Egészen Korponáig rettegésben tartották a környéket. Legtöbbet talán a szomszédos Hont község szenvedett. A nógrádi bég adómegtagadás miatt az összes családfőt, szám szerint 60 férfit lemészároltatott. Később az egész lakosság elmenekült. A hagyomány megemlékezik arról, hogy a drégelyi aga ráparancsolt a tesmagi bíróra, szállíttassa fel a falu asszonyait a drégelyi várba. A bíró a parancsot nem teljesítette, azért az aga őt fülénél fogva a vár kapujához szegeztette. Ettől fogva a tesmagi asszonyoknak hetenként egyszer jelentkezniük kellett a várban, és ezt a parancsot mindaddig teljesítették, míg az 1599. évi pozsonyi országgyűlés ezt számukra vízbefojtás büntetése mellett meg nem tiltotta.
1593 őszén Fülek visszafoglalásának hírére Drégely és Palánk török őrsége kiürítette a várakat. Pálffy érsekújvári generális segítségével a vár ismét magyar kézbe került. A vár védelmére Nagy Ferenc generális maradt Drégelyen.
1595-ben négy zászlóalj török katona támadta meg Drégelyt és Palánkot, de a vár helyőrsége elűzte őket. Ettől fogva egyre sűrűbben támadott a nógrádi vár Drégely ellen, de minden támadásuk kudarcba fulladt.
A magyarokat sem kellett félteni, a vár lovassága is több portyában vett részt a török ellen. 1597-ben a lévai és szécsényi lovassággal együtt Duna-földvárnál ütött rajta a török szövetséges tatár táboron, és több száz rabot szabadítottak ki.
Nemsokára azonban a drégelyi és a palánki várak őrsége zsold híján annyira elfogyott, hogy 1595. decemberében már mindössze csak 10-10 emberből állott a védősereg. Később sürgették a vár kijavítását, de erre sem került sor. A mezőkeresztesi csata után azonban annál jobban megerősítették Palánkot, hogy a következő évek harcaiban többször is kitüntette magát. Az 1604. évi XVIII. t.c. elrendeli, hogy Drégely és Palánk megerősítésére fordítsák Hont vármegye közmunkáját. Drégelyt nem erősítették meg a t.c. ellenére sem. 1612. év után már a törvényhozás sem foglalkozott vele. 1615-ben Palánkot helyreállították.
Acsády Ignác A magyar jobbágyság története című művében a menedékjogot élvező községet között sorolja fel Palánkot. A menedékjog a szökött jobbágyok befogadásával a helység lakói számának emelkedését mozdította elő. Ez a körülmény a hadra fogható erő szaporításával magyarázható.
1605. december 23-án Rhédey Ferenc, Bocskay István hadvezére foglalta el Drégely-palánkot Rudolf császár seregeitől és meg is tartotta azt a fejedelem számára az 1606-os bécsi békéig. 1619-ben Bethlen Gábornak hódolt meg a vár. 1630-tól Bakich Péter aranysarkantyús vitéz és királyi főpohárnok volt a vár parancsnoka. Ebben az időben a törökök újabb támadást intéztek a vár és Palánk ellen és helyőrségéből 26 embert lemészároltak, de nem tudták az erődöt bevenni. A megye ugyanebben az évben 200 gyalogossal erősítette a védők számát.
1649-ben a bányavárosok környékén pusztító törököket visszatértükben Forgách Ádám újvári generális Palánknál körülfogta és szétverte.
1663-ban Érsekújvár, Nyitra, Léva elfoglalása után nagy török had közeledett Drégely-palánk megvételére, A kis számú magyar és német helyőrség nem mert szembeszállni az erős ellenséggel. A ágyúkat elásták a határban, majd felgyújtották és elhagyták a várat. 1679-ben az ágyúkat Koháry lstván, Eszterházy Pál nádor parancsára ásatta ki, és a csábrági várba szállíttatta.
A török uralom a megyében már nem tartott sokáig, mert Nógrád vára kivételével 1684-ben végleg felszabadult.
Összegezve: A küzdelmes, harcokkal teli évtizedekben Drégely lakossága – mely elsősorban várjobbágyokból állott – igen sokat szenvedett. A török ugyanis tovább nem terjeszkedett, így a megye határterület maradt. Mind a török szultán, mind a császár hadai egyaránt dúlták e területet. Sokszor a megye jobbágysága kétfelé adózott. Súlyos terhet róhatott a jobbágyságra a megrongált várak közmunkában végzett állandó javítgatása is. Mindezek a lakosság egy részének kipusztulására, más részének földönfutóvá válására vezettek. Sokan a kóborló hajdúk soraiba szegődtek.
Ibrahim budai pasa a helyzet stabilizálása érdekében megállapodást is kötött a drégelyiekkel. Ez különleges arab írással készült és Ibrahim saját kezével írta alá. Így hangzik a múlt század elején készült magyar fordításban:
“Én Ibrahim Cselobí Budán adom tudtára mindeneknek, az kiknek illik, kiváltképpen hatalmas Császárunk igaz híveinek, mivel az Drégely falva nagy sok időktül fogvást pusztaságban lévén, most ismét ujonnan épülni kezdett és hatalmas Császárunk birodalma alá hódoltatánk. Hogy ezért ők békességesebben nyughassanak és épülhessenek alkudtam meg velek. Adójok, Summájok és Szolgálattyok felől, ugy hogy mindan gazda Szent György Szent Mihály adójára fizessen ötven-ötven pénzt, egy-egy pint vajat. Ezenkivől az gazdátul 2 forint, zsellértül ugyanannyi. De a dézsmákkal, az borral és az buzával is tartoznak. Szarvas marhátul három-három pénzt fizessenek. Ebben fogadom emberséges hitemre, hogy őket megtartom amég jobban épülhetnek. Mellyrü1 adtam ez petsétemmel erősitett levelemet.
Vátzon 1646 május 14.”