Őseink útján c. zenés darab

Az Őseink útján

című zenés darab ősbemutatója 2002. július 6-án szombaton
este volt a Szondy emlékünnepség keretén belül.

Történelmi háttér

Drégelypalánktól mintegy öt kilométerre áll Drégely sziklavára, 444 m magasan a tengerszint felett. Az oklevelek 1274-ben Hont-Pázmány nembeli Demeter és Ders birtokaként említették. A vár 1285-ben már állt.Tulajdonképpeni történelmi jelentősége a török betörések korában vette kezdetét. A mohácsi vész után ide menekülő Várady Pál érsek tart itt állandó helyőrséget, később pedig a király. Várady Szondy Györgyöt nevezi ki a vár parancsnokává. 1549-ben Drégely vár falát tornádócsapás rongálta meg, mely felgyújtotta a puskaporos raktárt is. Az elkövetkezendő években a vár állaga egyre romlott, az 1552-es évben igen gyengének mondható. Tetézte a nehézségeket, hogy a 146 emberből álló helyőrséget nagyon rendszertelenül fizették.
A kétfelé portyázó török sereg egyik szárnya Ali pasa vezetésével 1551-ben megtámadta és a helyőrség árulása miatt elfoglalta Veszprém várát. Ezután Drégely ellen indult seregével, Ahmed pasa pedig Temesvárt ostromolta. A terv szerint a két győztes sereg Szolnok vára alatt egyesül, amennyiben mindkettő túljut az éppen aktuális akadályon. A viszonylag jól felszerelt Temesvárral szemben Drégely, a maga alig 150 védőjével, rossz állagával és felszerelésével könnyű zsákmánynak ígérkezett a török számára, nem beszélve az északi gazdag bányavárosok kínálta fosztogatási lehetőségekről.
Miután megkapták a híreket, hogy Ali pasa Veszprém várát elfoglalta, a vár védői felkészültek a vár ostromára, és rendbe hozták az 1549-es puskapor-robbanás okozta károkat. A védők egyetlen reménysége – ismerve a vár birtokosainak nemtörődömségét – a Felvidéken állomásozó Teufel Rázmán serege lett volna, de mint már oly sok esetben a magyar történelem során, a segítség egy puszta reménykedés maradt. A kapcsolat ugyan tűzjelekkel létrejött a két sereg között, a maroknyi drégelyi harcosnak külső támasz és segítség nélkül kellett szembenéznie a közelgő 40.000 főnyi ellenséges haddal.
1552. július 6-án a török megérkezett a vár alá és ezzel elkezdődött a hős védők halálfutása…

Zeneszerző: Pálmai Krisztián
Szövegíró: Hommer László

I. RÉSZ – ALLAH NEVÉBEN!

1. Közelgő veszedelem – instrumentális

2. Nagy seregünk – török induló

Nagy seregünk menetel,
legyőz mindent mi ellene áll!
Ali pasa hős vezér,
hírétől reszket minden gyáva gyaur vár!
Nagy seregünk menetel,
harcol Allah nevében az igaz hitért!
Ali pasa hős vezér,
handzsárjára tűzi minden lázadó fejét!
Allah ákbár! Ja rahim! Pusztuljon az eb!
Allah ákbár! Ja kerim! Vesszen ki ma ellenünk kel!
Allah ákbár! Ja rahim! Pusztuljon az eb!
Allah ákbár! Ja kerim! Vesszen ki ma ellenünk kel!
Velünk harcol Mohamed, velünk az erő
Allah nagy, fenséges, nincs nagyobb, mint Ő!
Velünk az igazság, velünk a Korán
Allah szent, nagy népe, küzdj szaporán!
Nagy seregünk menetel,
földig rombol mindent mi ellene áll!
Ali pasa hős vezér,
meghajol előtte a rozzant Drégely-vár!
Nagy seregünk menetel,
harcol Allah nevében az igaz hitért!
Ali pasa hős vezér,
handzsárjára tűzi holnap Szondy György fejét!

Allah! Akbár! Allah! Akbár! Allah! Akbár! Aah!

4. Nehéz az ágyú – a rabok kórusa

Csattog az ostor, az akindzsi ordít,
sós kötél éle a húsunkba vág…
– nehéz az ágyú, vasból van öntve –
magyar a magyarnak vonszol halált.
Remegő lábak és szakadó izmok,
recseg a mellkas, és szaggat a kín…
– nehéz az ágyú, vasból van öntve –
érzem, hogy csattanva szakad az ín!

Vajh, mi fáj jobban, a test vagy a lélek?
Magyar a magyarnak vonszol halált…
– nehéz az ágyú, vasból van öntve –
elveszett vagyok és meg nem talált.
Vad kötél belemart húsomba, fáj!
Testemet ellepi só, por és vér;
– nehéz a lelkem, vasból van öntve –
a történet lassan a végére ér –
a történet lassan… a végére ér.

5. Tapossuk földbe! (Ali, Rusztán és a vezírek)

Vezír I. : Fényességes uram! Lábad pora vagyok!
Légy áldott jöttödben, légy áldott mentedben,
és őrizze lelked fényesség!
És őrizze lelked fényesség!
A Drégely rossz vára egy reszketeg kunyhó,
ha ráfú a szellő, máris omlani kezd!
Hát tapossuk földbe, mert csak ennyit ér!
Hát tapossuk földbe, mert csak ennyit ér!

Vezírek együtt: A Drégely rossz vára egy reszketeg kunyhó,
ha ráfú a szellő, máris omlani kezd!
Hát tapossuk földbe, mert csak ennyit – ennyit – ennyit ér!

Ali: Emlékezz, vezírem, az első támadást
mint sárkányvéren nőtt dzsinnek verték szét.
Jöjj, gondoljuk még át stratégiánkat.

Vezír II. : Kegyelmes uram! Hallgass meg engem!
Szerintem legjobb a harcban a csel.
Szedjük rá bátran a gyaur kutyákat
a sokszor már bevált ígéretekkel.
Hisz jól tudod, pasa, mit mond a Korán,
mit gyaurnak ígérsz, az nem esküvés.
Kínáljunk nekik aranyat, tisztséget
s a mohóság lesz majd a torkukon kés!

Vezírek: Hisz jól tudod, pasa, mit mond a Korán,
mit gyaurnak ígérsz, az nem esküvés.
Kínáljunk nekik aranyat, tisztséget
s a mohóság lesz majd a torkukon – torkukon – torkukon kés!

Ali: Kedves vezírem, én ismerem Szondyt;
népének kiváló vezére ő.
Sok ember pénzünkért eladná lelkét,
de a magyar vitéz meg nem vehető.

Halljátok szavam, Rusztán s vezírek!
Szolimán szultánnak kell ez a vár.
Addig lövetjük, míg porrá nem omlik,
a roskatag pajtáért, mondom, nem kár;
Miután falai földre ledőltek
s ormain egy testként harcol a nép,
rámegyünk mind és Allah nevében
birtokba vesszük, mi joggal miénk!

6. Hadd mulassak egyet… (Ali, Rusztán és a háremhölgyek)

Ali: Kegyelmes Allah! Hadd legyen még e nap
selyemfényű álom, mézízű öröm – 
hadd mulassak egyet, mielőtt még holnap
Drégel birkaólát csontig felemésztem
és védőit – nevedben, Allah – kerékbe töröm!

Rusztán: Kegyelmes pasa! Allah dicső fénye
ragyogjon az igazak paradicsomából rád.
Életem és kardom mindhalálig tiéd;
meghajol előtted minden ellen, mint a nád.
Asszonyaink bája vidítsa fel lelkünk.
E bársonymeleg, lenge éjszakán.

7. Háremjelenet

a) Lajali

	b) Karshilama

c) Beledi

II. RÉSZ – MIND KÉSZEK VAGYUNK, URAM!

8. A felhőkön túl (Szondy és Zoltai)

Zoltai: Nehéz álom szállt reám éjjel
és nyomja a lelkem mázsányi teher.
Fekete felleg szállt le a várra,
elönté szívünk nagy félelemmel.
Jó György! Te tudod, halál nem rettent
ellen ezer vagy millió lehet…
Amitől tartok: én magam vagyok.
elhord-é lelkem ilyen nagy terhet?

Szondy: Miről beszélsz most bátor vitézem?
Miféle álom rettentett így meg?
Mi dúlja lelked, beszélj hát nyíltan,
mi aggasztja, mondd, vitézi szíved?

Zoltai: Nagy az én terhem, bár elmondhatnám…
Félek, hogy senki nem értené azt.
Érzem, hogy emészt, felőröl lassan.
Ó, Isten! Ki nyújt lelkemnek vigaszt?

Szondy: János, barátom! Bízzál hát bennem!
Szívemen hordlak és nekem is fáj
így látnom leghűbb és legjobb vitézem.
Nyisd meg a szíved, hadd szóljon szád!

Zoltai: Jó kapitányom! Halld hát a gondom:
holnap a vár a földre terül.
Tégedet kard öl, engemet kő üt,
közöttünk egy sincs, ki megmenekül.
De mégsem ez fáj. Ilyen a végzet
s a sors kezéből már nincs visszaút.
Holnap e helyen százötven holttest
kiált az égre, de mondd! Mire jut
nemzetünk léte halálunk árán?
Mit hoz népünknek az áldozatunk?
Ez fáj hát nékem: céltalan veszni;
miközben egyre csak romlik sorsunk!

Szondy: Fekete álom zavart meg téged
ezért látod oly búsnak a jövőt.
Mi meghalunk ma, de magyar népünk
lát majd szebb álmot és lát jobb időt.
Kifosztott nemzet búskomor képe
e nehéz napon így vetül elénk.
Emeld fel fejed és jól nézz előre,
a felhőkön túl már dereng a fény.

Sok hős halott, de céltalan egy sem!
Jel a jövőnek, nem emlék csupán.
Örök hálával szívébe vési
s fohászt mond értünk minden unokánk.

9. Sír az én lelkem (Szondy, Szondyné és az asszonyok)

Szondyné: Sír az én lelkem, miattad, uram.
Miért kell elválnunk, mondd, ily hamar?
A röpke évek – egy szív dobbanása,
lám, lepel hull rá, s mindent eltakar.
Asszonyod lettem, frigyet kötöttünk,
lelkemhez szóltál, lágy égi hang…
Szerettelek, György… és most is szeretlek;
te kellettél s nem címer, vagy rang!

Mondd, hát, egy asszony, kinek hű szíve,
hogyan bocsássa halálba urát?
Teveled együtt szívem is meghal,
nékem is megváltás lesz majd a halál.
Szondy: Jó feleségem, engedj hát nékem,
tedd meg, mit kérek és ne mondj nemet!
A nemzet jövője, anyáknak méhe,
menj hát és mentsd az életed!

Asszonyok mind: Mondd, hát, egy asszony, kinek hű szíve
hogyan bocsássa halálba urát?
Teveled együtt szívem is meghal,
nékem is megváltás lesz majd a halál.

Szondy: Jó feleségem, engedj hát nékem,
tedd meg, mit kérek és ne mondj nemet!
A nemzet jövője, anyáknak méhe,
menj hát és mentsd az életed!
Menj el és élj! És ne maradj özvegy
– gyászolj, míg illő, egy nappal sem tovább!
Menj újra férjhez s szülj fit, vitézet,
ki hős hévvel védi a hazát!

Szondyné: A jó asszony hű és engedelmes,
kérésed nékem nehéz, de szent.
Elmegyek hát, és ég áldjon téged!
S találkozunk majd ott fenn… odaát.

10. Tégy esküd szerint (Szondy és Márton)

Márton: Halld hát, Szondy! A török nevében!
Add fel a várat, ne küzdjél hasztalan.
Minden, mi kincsed, marhád, viheted békén,
ha nem, hát biztos halálba mégy.

Szondy: Eb ura török! A várat megvédem
Nem adom el magyar hazám!
Becstelen lélek, ki esküjét szegi,
az örök Istennél nincs kegyelem neki –
én arra esküdtem, hogy megvédem népem
és meg nem tagadom, mit kimondott szám.

Márton: Figyelj rám, Szondy! Az egyház nevében
felmentelek ostoba esküd alól.
Az Istennek nem kell véred sem a halálod
és kard által vész ki karddal él.

Szondy: Ostoba eskü? Egy pap mondja így
ki életét Istennek úgy adta át,
hogy esküvel fogadta: asszonyt nem érint –
városról városra prédikál, int,
felszólít mindenkit: imádkozz, higgy
és igével táplál, mint pásztor nyáját?

Márton: Bocsáss meg fiam! Mint atyád beszélek:
Az életet válaszd és ne a halált!
Hagyd ezt a hősi gőgöt, vak büszkeséget,
nem dicsér majd senki ezért odaát!

Szondy: A húsvéti misén a szószékről, Márton,
te mondád: Nincs senkiben nagyobb szeretet,
mint ha valaki életét adja barátaiért.
A földet s a népet, apám verejtékét,
jó anyám keblét, mely táplált és nevelt,
védtem s megvédem az életemmel.

Márton: György fiam! Szavad szívem összetörte…
Hű vagy és igaz – tégy esküd szerint!
Mint jó magyar vitéz, hát harcolj a népért,
s pusztuljon minden gaz török ott kint!
Fogadj el fiam! Melletted állok,
melletted küzdök, s meghalok, ha kell!
S ha úgy adódik, a csatát túlélem
saját két kezemmel temetlek el.
Testedre hadivert zászlót terítek,
kettétört kard lesz sírodon kereszt;
bár porba száll tested megtörve, megégve
lelkeddel harangszó száll fel az égbe –
követ majd százötven, kik benned hittek:
Kész vagyok!

Szondy: Kész vagyok!

Kórus: Mind készek vagyunk, uram!

11. Őseink útján I. (Szondy és a várbeli nép)

Szondy: Elindulok őseim útján – csillagösvény visz az éjen át.
Holnap itt lenn vérbe borul a föld
s ott fenn az égbolt elrejti arcát.

Kórus: Elindulunk őseink útján – az örök lét hív, a menny nyitva áll.
Százötven fény gyúl az ég vizén,
százötven csillag mond jó éjszakát.

III. RÉSZ – SZÁZÖTVEN CSILLAG

12. Allah akbár!

A műben eredeti nyelven hallható müezzin-ének fordítása:
Allah hatalmas!
Kijelentem, hogy nincs Isten Allahon kívül!
Kijelentem, hogy Mohamed Allah prófétája!
Gyertek imára!
Gyertek tiszteletadásra!
Allah hatalmas!
Nincs Isten Allahon kívül!

	Rusztán és emberei a bástyánál
	Zoltay hősi halála
	Rusztán kitűzi a lófarkas lobogót
	Szondy halála a várkapunál

13. Halál rá! (Ali, Márton, Rusztán és a török sereg)

Rusztán: Kegyelmes pasa! Ímhol a gyaur,
kit követnek küldtél, de ellened kélt.
Húzasd hát kiszáradt testét a karóba,
mert ellened lázadni – botor – nem félt!
Húzasd hát kiszáradt testét a karóba – (tömeg) testét a karóba!
mert ellened lázadni – botor – nem félt!

Törökök: Halál rá! Halál rá!
Ali: Allahra, Márton! Mondd, miért?
Miért lettél támasza e pusztuló várnak,
hogy meggyőzted volna a vakbuzgó hőst?

Márton: Győzelmes pasa! Nincsen mentségem –
elküldtél: mentem, s szóltam, mit kell.
De akkor, ott belül, keblem rejtekében,
a szerelem hangjával mély szózat kelt
És azt mondta: Márton! Hát ímhol a fiad –
nem tested által – a lelked nemzé…
És azt súgta szívem: Őt meg ne tagadd!
Én azt mondám: Ámen! Így álltam mellé.

Ali: Mohamedre mondom, értelek pap!
Köszönd hát Allahnak, hogy itt vagy és élsz!
Márton: Krisztus az Istenem, övé a hála;
és nem fáj, ha meg kell most halnom ezért.

Törökök: Halál rá! Halál rá!
Húzasd hát kiszáradt testét a karóba,
mert ellened lázadni – botor – nem félt!
Húzasd hát kiszáradt testét a karóba – (vezírek) testét a karóba!
mert ellened lázadni – botor – nem félt!

Ali: (leinti a harcosokat)
Nem! Nem halsz meg, Márton – bár megtehetném –
de nekem is van szívem s hitem – hát menj!
Temesd el hősid, mint egyházad kéri
hadd legyen részük a keresztény menny!
Utat neki!

14. A győzelem mit ér? (Ali)

Ez hát a vége… a hős vezér meghalt és vele százötven magyar vitéz.
A dolgom megtettem, a vár a szultáné, de véres győzelmem vajon mit ér?
Föld, melyet ágyúink kereke szántott, a föld, mely beitta a honfivért,
kérdem én, Allah, elhordoz-e engem és téged, mely névben jött rájuk vész?

Nézz le, ó Allah, a muszlim egekből, ó nézz le e tájra, mert gyönyörű szép.
Ameddig szem ellát csak erdők meg falvak, és odalenn megtörve bujkál egy nép,
kit hadunk eltiport, rangjától megfosztott – nem ez a sors, mit a Korán ígért,
nem így tanultam a jogot s a vallást, én nem így küzdök az igaz hitért!

Hitemre fogadom -halld meg hát Szondy és legyen a nyugtod békés és szent-
a földed, amelyen a véred ontottad, nem adom rablók kezére itt lenn!
Két ifjú szolgádat jó magyar vitéznek, hős katonának én nevelem fel,
elhullott vitézid és a te testedet hitedhez méltóan temetjük el.

15. Szondy temetése – instrumentális

16. Őseink útján II. – himnusz (Szondy és a várvédők)

Elindulunk őseink útján, az éj országán átvisz a fény.
Százötven láng felragyog az égen, százötven csillag ad még reményt.

Halljátok meg, jó palóc népek, hangot mely múltunk idézi most fel.
Minden magyar emlékezzen ránk, halálunk ima és vérünk a jel –

Mátra ormán, a Bükk fennsíkján, visszhangzik tettünk, az égbe kiált.
Fürge folyók suttogják majd el, századok múltán beszélik a fák

Fehér felhők a hírt felkapják, Börzsöny lejtőin hallja a nyáj;
a vadvirág meghajtja fejét, nyáj kolompja a széllel tovaszáll.

Fenségesen, őszinte szóval, századok útján eljött most hozzád –
százötven láng fölötted megáll – fényével óvjon, szent Magyarország!